2966

Mesemondók márpedig vannak

Interjú Zalka Csenge Virággal

Június 9-én csütörtökön, 18 órakor Zalka Csenge Virággal találkozhatnak az érdeklődők a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárában (Győr, Baross u. 4.). Mesemondók márpedig vannak című új kötetéről Horváth Ferenccel beszélgetnek az Ünnepi Könyvhét keretében a harmadik emeleti Muzeális Gyűjteményben. Az esemény kapcsán meginterjúvoltuk a győri mesemondót, aki a napokban kivételes módon a szülővárosában tartózkodik, hiszen év közben az Egyesült Államokban végzi doktoriját.

Melyik a legelső mese, amire emlékszel?

Nem tudnám megmondani, melyik volt a legelső… Nagyon sokat meséltek nekem kiskoromban a szüleim és a nagyszüleim is. A legtöbbjükre még emlékszem, sőt, van, amit mesélni is szoktam. A Pentameronból a Mirtusz királykisasszonyt, például.

Milyen meghatározó élmények fűztek össze a mesékkel?

Sokkal előbb vonzott a mesemondás, mint hogy tudtam volna, hogy van ilyen szakma. Gondolom, a családomtól örököltem a hajlamot, és mindenféle formában megmutatkozott. Szerettem megosztani másokkal olyan történeteket, amik engem lázba hoztak. Tizennégy éves koromban kétórás előadást tartottam az osztályomnak az Arthur-mondakörről; amikor az Odüsszeiát vettük, óra előtt a szünetben én mondtam el nekik, miről szólt az előző ének. Amikor nyaranta táboroztam a Balatonnál, Helka és Kelén legendáját meséltem a tábortűz mellett a gyerekeknek, meg a Niebelung-legendát. A szüleimmel nagyon szerettünk várakat látogatni; Beckó legendája volt a nagy kedvencem, azt Apa sokszor mesélte, és amikor ott jártunk, akkor már a várudvarban én meséltem vissza.
Amikor megtudtam, hogy léteznek hivatásos nemzetközi mesemondók, igyekeztem személyesen is találkozni velük. Nagy élmény volt, amikor Angela Davis amerikai mesemondó (akit később meghívtunk a Holnemvoltra is) Budapesten járt; akkor még nagyon kezdő voltam, véletlenül alakult úgy, hogy épp Magyarországra jött, és elmentem vele a fellépésére az egyik nemzetközi iskolába. Gondoltam, megnézem, hogyan mesél egy profi… erre Angela megfogta a vállamat, és kipenderített a színpadra, vagy kétszáz alsós elé. Egyetlen mese jutott eszembe, amit egy másik amerikai utazótól kaptam ajándékba, és én lepődtem meg a legjobban, amikor működött. Ott tanultam meg, hogy ha az embernek van egy jó sztorija, arra támaszkodni lehet, és ha nem is bízom meg a saját előadói rutinomban, a mese akkor is teszi a dolgát. Ez nagy tanulság volt, azóta is rengeteg gondot fordítok rá, hogy jól válogassam a történeteimet.

Miben mások és miben hasonlóak a magyar mesék, mint más népeké?

Mindig szeretek olyan mesékre bukkanni a világban, amelyekre rá lehet csodálkozni, hogy „jé, ilyenünk nekünk is van!”. Ez jó játék egyébként más országok mesemondóival (konferenciákon gyakran előkerül) – „És azt ismeritek, amikor…” „Igen, de nálunk a béka helyett macska van…” Vannak persze hungarikumok, de általában nem az, amire első blikkre gondolna az ember. A klasszikus népmese-típusokkal gyakran találkozom más kultúráknál is (ettől persze a közönség még nagyon élvezi a „magyaros verziót”). Amivel külföldön nagyon lehet hasítani, azok a garabonciás-legendák, a várlegendák, meg a történelmi legendáink, amiket annyira megszoktunk, hogy fel sem merül, mekkorát fognak nézni a külföldiek mondjuk Lehel kürtjén… A magyar történelem általánosságban teljesen ismeretlen külföldön, és tapasztalataim szerint tele van olyan sztorikkal, amiket ők is értékelnek. Az egyik angol nyelvű blogomon egy egész, 26 részes sorozatot írtam tavaly Így halj meg a középkori Magyarországon címmel, döbbenetesen sokan kommenteltek rá…

Szerinted miért van szükség mesékre?

Valamiből a mesemondóknak is meg kell élnie... Viccen kívül: szerintem a történetek iránti igény annyira alapvető emberi vonás, hogy nem volt és nem is lesz olyan nép vagy kor, ahol mesék ne léteztek volna. Történeteken keresztül értelmezzük a világot, a saját életünket, a történelmünket, a napi eseményeket, mindent. A mesék megtanítanak erre a narratív gondolkodásmódra, és segítenek megtölteni a minket körülvevő végtelen mennyiségű információt valamiféle renddel és üzenettel. Ezenkívül persze szórakoztatóak is. A szórakozást nem szabad alábecsülni. Lehet egy történet akármilyen magasztos – ha a hallgatóság nem érti, elveszti a fonalat, vagy unja, akkor tárgytalan az egész…
A meséket a kultúra és a társadalom formálja, de cserébe ők is alakítják az emberek gondolkodását. Ezért fontos, hogy minden mesemondó átgondolja, milyen üzenetet rejtenek a történetek, amiket előad. Én például elvből nem mesélek olyan mesét, amelyben megverik a feleséget (vagy a férjet), és ez pozitív, „tanító” tettként van beállítva. Cserébe viszont hangsúlyt fektetek az olyan történetekre, melyek az elfogadásról, empátiáról és sokféleségről szólnak. Minél több ilyen mese kering a köztudatban, annál érezhetőbb a hatásuk is.

Miért született az új könyved?

Két célom volt vele, ezért a kötet is két nagyobb részre oszlik. Egyrészt szerettem volna bemutatni a nemzetközi mesemondás világát a magyar olvasóknak – a fesztiválokat, konferenciákat, stílusokat és azt, hogy milyen népszerű és milyen csodásan változatos ez a műfaj a világ körül. Hivatalosan „tudományos ismeretterjesztő” kötetként íródott, és szerettem volna bemutatni a mesemondás világát úgy, ahogyan én tíz év alatt első kézből megtapasztaltam.
A másik cél az volt, hogy most kezdő vagy kezdeni akaró mesélőknek útravalót adjak. Amikor tíz évvel ezelőtt kitaláltam, hogy én hivatásos mesemondó szeretnék lenni, nagyon sok mindent a magam kárán tanultam meg. Eleinte leginkább amerikai mesemondók tanítgattak arra, hogyan kell előadóművészként dolgozni, mivel jár a profizmus és a színvonal, hol talál az ember meséket, hogyan farag belőlük saját egészet, hogyan kell előadást szervezni, szerződést írni, programot összeállítani, stb. Szerettem volna ezeket a hasznos információkat összeszedni egy kötetbe, hogy aki esetleg bele szeretne kóstolni a mesemondásba, az kapjon hozzá egy induló alapkészletet. Ezért került a könyvbe a tíz plusz egy mese is, amelyek mind ki vannak próbálva.

Elmondanál egy számodra kedves esetet, ami a mesék hatását példázza?

Ó, ezekből rengeteg van… Azok a kedvenceim, amikor szülőktől vagy tanároktól hallom, hogy a gyerekek „hazavitték” a történetet, és elmesélték újra a családjuknak vagy a barátaiknak. Ilyenkor tudom, hogy őszintén tetszett nekik a mese. Az is a legnagyobb bókok közé tartozik, amikor valaki „elkéri” a mesémet, vagy megkérdezi, hol tudna több hasonlót olvasni. Mivel csak olyasmit mesélek, ami nagyon közel áll a szívemhez, mindig boldog vagyok, amikor másoknak is megtetszik (ezért is írtam oda a forrásokat mindegyik történethez, ami bekerült a könyvembe).
Egy korai nagy élményem volt, amikor egy budapesti iskolában meséltem, és a harmadik osztályban egy kisfiú kerekre nyílt szemekkel, szinte lélegzetvétel nélkül hallgatta végig az egész műsort. Utána árulta el a tanító hölgy, hogy a fiúnak soha nem mesélnek a szülei, mert szerintük nem „fiús” dolog a mesemondás. Nagyon megérintett, ahogyan szinte láthatóan szívta magába a meséket, és a végén mosolyogva sétált ki a teremből. A másik kedvenc pillanatom az volt, amikor gimnáziumban meséltem, és az egyik kamasz srácnak úgy tátva marad a szája, hogy kiesett belőle a nyalóka, és koppant az asztalon…
Ezeket az élményeket egyébként nagyon szeretem megörökíteni, ezért minden fellépésemről írok egy-egy bejegyzést a blogomra (A Tarkabarka Hölgy Naplója). Itt meg szoktam említeni a legjobb beszólásokat, reakciókat, meg a legnépszerűbb meséket is. Pont a múlt héten, Szolnokon a Régészet Napján volt egy zseniális ötödikes csoportom, tele voltak jó megszólalásokkal…

Ki a kedvenc mesehősöd?

A trickster-történeteket nagyon szeretem; a tricksterek olyan kópék és bajkeverők, akik a világ meséiben mindenhol felbukkannak, és vagy ők vágnak át másokat, vagy maguk járnak pórul. Ilyen például Ananszi, a Pók (akiről egy mese bekerült a könyvembe is), vagy az indonéz Kancsil, a Törpeszarvas (őt a közönség nagyon szereti), vagy a közel-keleten Naszreddin Hodzsa, vagy egyes indián törzseknél a Prérifarkas. A trickster-sztorikban az a jó, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik őket, rövidek, csattanósak, és nagy élvezet előadni őket.
Szintén nagyon szeretem a természetfeletti képességekkel rendelkező hősöket, főleg, ha érdekes, szokatlan erejük van. Ezekből egy egész gyűjteményt készítettem, 2013-ban jelent meg angol nyelven, Tales of Superhuman Powers címmel. 55 népmese, legenda és mítosz szerepel benne, amelyekben 61 (na bumm, nem lett kerek szám) képesség szerepel, az olyan alapoktól, mint a láthatatlanság vagy a természetfeletti erő, egészen olyan furcsaságokig, mint a mongol herceg, aki aranyat tud köpni. Végtelenül élveztem a gyűjtőmunkát, sok jó sztorim lett belőle.

Ma a világ válságos helyzetben van. Melyik történet jut eszedbe erről, ami akár iránymutató is lehetne az emberiség számára?

Szerintem a világ, így vagy úgy, mindig is válságos helyzetben volt – ezért is volt szükség a kezdetektől fogva a mesékre. A legtöbb mesében lapul valamiféle üzenet, általános érvényű bölcsesség – ha más nem, legalább az, hogy „ezt NE tedd.” Az egyik kedvencem, ami mostanában sokszor eszembe jut, egy Aesopus-mese, amelyben Héraklész görög hősnek egy hegyi hágón egy alma nagyságú tárgy állja az útját. Mivel Héraklész az erejéről, és nem az intellektusáról híres, rácsap a bunkójával, amitől a titokzatos tárgy rögtön a kétszeresére nő. A hős makacsul üti tovább, és az utat elzáró csodálatos micsoda egyre hatalmasabbra nő, míg meg nem jelenik Athéné, a Bölcsesség istennője, aki elárulja, hogy a tárgy nem más, mint a Viszály – ha erőszakkal próbálja valaki megszüntetni, egyre csak növekszik. Azt hiszem, ezt a történetet remekül lehet alkalmazni Internetes szóváltások esetében például.

Köszönöm a beszélgetést!

Szabados Éva

2016.06.03