1183

„Magamon próbálom ki a zenéket”

Interjú Lajkó Félix-szel

Lajkó Félix, a világhírű hegedű- és citeraművész már javában koncertezik legújabb, Most jöttem című albumával. A népies hangzású lemezen olyan vendégelőadók is feltűnnek, mint a Fölszállott a páva című tehetségkutató vajdasági győztese, Csizmadia Anna, a Junior Prima-díjas népdalénekes, Tintér Gabriella, vagy a méltán népszerű Palya Bea. A lemezbemutató koncert előtt többek közt arról kérdeztük Lajkó Félixet, hogy mennyiben más a magyar és a külföldi közönség, miért kell gyakorolnia egy profi művésznek is, hogyan történnek a címadások, miként férhet össze a pszicho trance a hegedűvel?

Hogyan készültök a koncertre? Mennyi idővel előtte vagy már fejben ott?

Már jóval előtte, az biztos. Ilyenkor még próbálnunk kell párat, mert beszállnak új emberek is, akikkel még nem gyakoroltunk annyit. Később is játszunk majd még egy kicsit, mivel valamennyire változik a program, és meg kell lennie percre pontosan, hogy milyen hosszú lesz a koncert. Közben kitaláljuk a számsorrendet, amelyet majd megkap a technikus, a többi már az ő feladatuk.

Mitől függ a számsorrend összeállítása?

Elsősorban attól, hogy az énekesnők és a beszállóemberek mikor fognak megérkezni – végül is elég profán.

Először az 1997-es, Lajkó Félix és zenekara című albumon keresztül találkoztam a zenéddel. Azt vettem észre, miközben hallgattam, hogy nem is igazán a zene az, amit szépnek találok, hanem a zene által a világ és a pillanatok szépülnek meg. Ez különös élmény volt. Tudatosan csinálod?

Annyira azért nem. Igyekszem, hogy meglegyen ez az érzés, de biztos soha nem lehetek. Először mindig magamon próbálom ki a zenéket, és ha nekem működik – ami neked ezek szerint működött –, akkor jónak találom a számot.

Gondolod, hogy ez mindenkire érvényes, univerzális dolog?

Ha nem is az, de nagyobb biztonsággal működik, mintha már rám sem hatna, mégis azt várnám, hogy másoknak működjön. Persze, ettől függetlenül nem mindenkinek tetszik, sőt van, aki kifejezetten utálja.

Volt egy New York-i koncerted, amely után azt mondtad, hogy az a kultúrkör kevésbé érti a zenédet. Úgy érted, hogy kultúrához kötött a zene megértése?

Ott ugye nem lemezfelvételt hallgattak az emberek, hanem koncertet. Így a különbség, amely kiütközött, az a koncerten való viselkedési szokásokból fakad. Egy New York-i másként ül be a koncertre, mint mondjuk egy jászberényi. Azért, mert – ahogy a koncertszervező elmesélte nekem –, ők nagyon sokat kapnak. Magyarul mondva nem érnek rá tapsolni. Ők a gyorsan fogyasztható motyókban látják az Istent, amivel nincs is semmi gond, egyszerűen az ember nem főz egy gyorsan fogyasztós társaságnak mondjuk birkapörköltet. De egészen más, ha felvételt hallgatnak, az náluk is működik.

Minden zeneműnek, műalkotásnak van befogadási mechanizmusa, amelyhez idő kell. Szerinted egy koncertnyi idő alatt valóban átjön mélységében, amit közvetíteni akartál?

Nem tudom. Ők mindenféleképpen valami show-ra számítanak. Mi ott duóban játszottunk, és abszolút nem értették, hogy akkor ez most hogyan van. Hogy mer egyáltalán valaki kiállni duóban vagy szólóban egy szál hegedűvel?! Nem erre számítanak, hanem arra, hogy kapnak valami hihetetlen showműsort. Egész másképp gondolkodnak az emberek.

Ezt figyelembe véve más számokat viszel mondjuk Kínába és másokat Amerikába? Mennyire igazítod a koncertműsort a közönségedhez?

Nem különösen igazítok semmit. De mondom, a koncert egészen más, mint felvételről zenét hallgatni. A kínai közönség például túltapsolja az előadásokat, aminek először örül az ember, aztán rájön, hogy csak próbálnak valami európai dolgot utánozni, és valószínűleg lövésük sincs arról, hogy mit csinálnak.

A lemezeidet visszahallgatva elégedett vagy velük?

Néha engem is meglep egy-két megoldás, de általában nem. Főleg szakmailag tudom hallgatni őket, de próbálom úgy is, mintha úgymond normális ember lennék, és nem én csináltam volna őket. De ez az egész nekem kicsit olyan, mintha az ember állandóan a tükörben nézegetné magát. Nem hiszem, hogy feltétlen az én dolgom a lemezeket hallgatni – bár lehet, hogy tudnék belőlük tanulni.

Sok interjúban említetted, hogy rengeteget gyakorolsz. Mit kell neked még fejleszteni? Azt gondolnám, hogy ilyen szinten már csak próbálni kell.

Bármit lehet. Technikailag, fizikailag és szellemileg is érdemes fejlődni. Fizikailag például, hogy milyen hegedűvel, milyen vonóval, milyen húrokkal, milyen teremben, milyen mikrofonnal, milyen zenét, milyen felállásban játszom és a többi. Ráadásul nemcsak azon gondolkozol, hogy ez az egész hogyan működik, hanem hogy miként működhetne másképp is.

Mit gondolsz, milyen forrásból fakad a zene?

A jó, élvezhető zene – ami nemcsak a hangokról szól, hanem az érzéseken túli másról is – nem tudom, honnan fakad. Lehet, hogy ez az a bizonyos tehetség, amely igazán nem tanítható.

Nincs erre valami filozófiád?

Nem hiszem, hogy túl kell gondolni ezt a dolgot.

Mégis sok filozófus foglalkozott ezekkel a kérdésekkel…

Jó, de ők nem is citeráztak. (nevet)

Egyáltalán nem foglalkoztat a gondolat: honnan jön?

Én élvezni próbálom, nem megfejteni, a lehet, hogy semmit. Főleg, aki csinálja, az nem tudja igazán, hogy mit csinál, egy kívülálló még esetleg, valahogy.

És mi az, amit a zene megmozdít az emberben?

Mindenféle leragadt gyerekkori emléket. Ezt talán tudatalattinak hívják, de mostanában már azt is mondják, hogy ez nincs. Mindenfélét kitalálnak meg elvetnek, de a zene közben meg folyamatosan van.

Amikor improvizálsz, mi van a fejedben?

Sokfelé tudok gondolkodni, nem mindig muszáj koncentrálnom arra, amit csinálok. Nem biztos, hogy ez mindig jó, mert ha lejön az ember a színpadról, és továbbra is így marad, akkor szétesik.

Benne lehet ragadni ebben az állapotban?

Persze. Ezzel valamit érdemes kezdeni, ezért szoktak az emberek jógázni meg mindenfélét csinálni…

És te mit csinálsz?

Én most tai chizom. Összehúzod a szétszaladt erőt, olyan mozdulatokat kell egymás után csinálnod, amelyekre, ha nem figyelsz, és nem magadra fókuszálsz, akkor elrontod, és elölről kell kezdeni. Ez így van kitalálva, és be is válik. Sokkal higgadtabb az ember utána, más dolgokra is oda tud figyelni, könnyebb koncentrálni, nem idegesedsz fel.

A címadások hogyan zajlanak? Például az, hogy Mező: ott kell hallgatni a lemezt?

Egyrészt muszáj címet adni, mert a jogvédőnek valamit le kell védenie. Ennél a konkrét esetnél, amikor ki kellett találni a címet, épp mentem a tanyára, és ott volt előttem egy zöld mező. Akkor ellenőriztem, hogy működni fog-e az album. Ment a fülemben a zene és ott, a mezőn működött, így ez lett a címe.

Tehát nem a mező inspirálta a zenét, hanem amikor már megvolt a zene, ahhoz kapcsoltad?

Igen. Utólag adom a neveket.

Ezt mindenki így csinálja?

Nem. Nem tudom pontosan, hogyan csinálják mások, de azt tudom, hogy nem mindenki így. Régen például még nem is adtak ilyen címeket: G-moll vonósnégyes, és viszontlátásra. Ezekhez is csak később ragasztottak címeket, mint mondjuk: A halál és a lányka.

Van olyan, hogy hegedűre rá se tudsz már nézni?

Olyan van, hogy fizikailag jobbnak látom, ha pihenek. Megesnek olyan helyzetek, amikor kérnek egy zenét, de elszöksz. Ez nem azért van, mert nem akarsz a zenével foglalkozni, hanem mert épp akkor nincsen kedved. (nevet)

Milyen zenére bulizol?

Régen mindenre, most meg már majdnem semmire.

Azért tudsz még zeneélvezői pozícióba helyezkedni?

Persze, vannak kedvenc új slágerek, amelyeket most játszanak a rádióban, és tetszenek.

Például?

Például a Happy című nóta (Pharrel Williams: Happy – a szerk.), a lányomnak is ez most a kedvence, azt szívesen meghallgatom.

Mennyire szól rólad az, hogy zenélsz?

Rólam biztos nem szól. Amiért én kibírom, hogy a színpadon kell lennem, az az, hogy képviselni akarok valamit. Így is van néha fóbiám a színpadtól, de ez ezzel jár.

Nem őröl ez fel?

Nem vagyok érte elszédülve.

Nincs más választásod?

Ahhoz, hogy az emberek hallják, amit játszol, színpadra kell állnod. A mai világ nem arról szól, mint 20 vagy 50 évvel ezelőtt, hogy meg lehetett abból élni, ha csinálsz egy lemezt vagy akár csak egy számot, és aztán otthon ülhetsz életed végéig is. Ez a világ elmúlt, koncertezni muszáj. Az viszont kifejezetten jó, hogy le lehet mérni, egy-egy szám milyen. Ha csak otthon ülök, hihetem azt: ez a világ legjobb nótája, de nem biztos, hogy igazam van. Általában egyébként az szokott kiderülni, hogy ami a közönségnek tetszik, az nekem is. Nincs nagyon távol a kettő egymástól.

Mi okozza ezt a fóbiád?

Az, hogy túl sokat vagyok felpörgött állapotban.

Ugyanezeket a zenéket írnád, ha nem lennének közönségi elvárások feléd?

Persze, ez nincs kapcsolatban az elvárásokkal. Régóta terveztem már egy népi lemez készítését, nem azért találtuk ezt ki, mert most divatos.

Lehet tudni valamit arról, hogy milyen lesz a következő album?

Ezt egyelőre nem tudom. Nem nagyon megy mostanában a lemezkiadás, kevesen vállalkoznak rá. De ha lesz megrendelés, akkor biztos kiadunk valamit. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megmondják, mit csináljak – annyit nem is tudnának fizetni. Csak olyan lemezek jelentek meg, amelyek nekem is tetszenek. Ezek általában koncerteken mind előadhatóak. Ez alól most lesz egy kivétel: egy gyereklemez. Én játszom majd magamra, így az nem lesz koncerten használható. Viszont lesznek átiratai a rádió zenekórusára, és úgy már mehet a koncertekre. Ezenkívül mostanában játszom például az Óperentzia nevű zenekarral is, goás, pszicho trance-szerű zenét.

Elég meglepő párosítás.

Szerintem jól szól. Igaz, csak egy koncertet adtunk még, de ott mindenkinek bejött. Nem valami ijesztő zenét kell elképzelni, hanem van egy különleges, atmoszferikus alap, és erre jönnek rá a különböző cyber hangok, meg én a hegedűvel. Legközelebb viszont a folk trióval állok színpadra, ezt a felállást szintén nagyon szeretem Brasnyó Antival és Szabó Csobán Gergővel; a Zsidó Művészeti Napokon lépünk fel az Urániában június 2-án; aztán a POSzT-ra megyünk egy lemezbemutató koncerttel június 10-én, ahol Tintér Gabi és Csizmadia Anna fognak énekelni, és Porteleki László is velünk lesz.

Nemrégen második helyezést értél el egy nemzetközi dalszerző versenyen, ahol többek között Tom Waits és Pat Metheny ült a zsűriben…

Igen, A Madárnak című dalom videója került a második helyre; ezt a lillafüredi tavon vettük fel egy csónakban. Kedves számomra az a klip, és izgalmas volt a készítése is.

Készítette: Horváth Donát
Forrás: kultura.hu

2016.06.03