1503

Warcraft: A kezdetek

Filmkritika

A játékadaptációk mindig is a filmipar Achilles-inát képezték, hiába próbálták meg újból és újból a legnépszerűbb darabokat élőszereplős formában letuszkolni az elkötelezett rajongók torkán, többek között hol a homok temette be a közönség igényeit Perzsia hercege kalandja során, hol pedig hangulati foszlányokban vesztek el az öngyilkos hajlamú nyomozó, Max Payne oldalán.

A zsáner körüli „sötét mágiát” mindeddig egyetlen stúdió sem tudta megtörni, persze ehhez hozzátartozik, hogy nem is nagyon próbálkoztak vele. Elvégre „lehetetlen” a fanatikus rajongók és a játékok világába beavatatlan személyek számára is egyaránt megfelelni. Így maradt a készítők részéről az A-kategóriás nevekkel megtömött stáblista, és az imádkozás, hogy mielőtt a tömegekben híre menne az adaptáció rozoga minőségének, még azért annyian jegyet váltsanak rá, amennyi a picuri haszonhoz szükséges. Nem csoda hát, hogy ezek után a Warcraft: A kezdetekről úgy gondoltuk, egy vesztett csatába indul a saját univerzumának milliós számmal bíró elvakult rajongótábora ellen. Erre tessék! A Blizzard, aki 22 évvel ezelőtt az orkok és az emberek közötti háborúval (Warcraft: Orcs & Humans) új irányba indította el az RTS (valós idejű stratégia) műfaját, karrierjük első sikeres alkotását újból felhasználva portált nyitnak a játékadaptációk világára, ezzel alaposan felbolygatva a fantasy filmek állóvizét, miközben a stílussal társított kliséket is levetkőzik. Így nemcsak megtörve azt a bizonyos „mágiát”, de az Avatar óta nem látott CGI csinnadratta közepette csalva könnyeket a fanok szemébe is.

A Blizzard tudta, hogy egy ilyen jelentőségű rajongói mozit – saját érdekében – nem tanácsos összecsapni, ezért az üzletpolitikájukat átemelve a filmgyártás mostoha szektorába, 11 évig csiszolták az élőszereplős változatot. A sokrétű és összetett világábrázolásról kialakított elképzelésüket pedig Szentírásként határozták meg a leendő direktor számára. Miután Sam Raimi mindennek nem tudott eleget tenni, végül Duncan Jones (Hold, Forráskód) vívta ki az ember-ork alkotta univerzum vezéreinek tiszteletét. David Bowie fia a játék imádójaként azzal az elképzeléssel győzte meg a fejeseket, hogy az epikus összecsapást történelmi filmként kell megközelíteni, melyben mindkét fél nézőpontjába betekintést engednek. A Warcraft: A kezdetek egyrészről így a fanok számára meghagyta a képzeletbeli „kontroller” illúzióját – mellyel ők maguk dönthetik el, kivel szimpatizálnak –, másrészről pedig az adaptációk eddig jól megszokott formaiságát mellőzve kezd egy olyan sokrétű és részletgazdag világot kiépíteni, melyre talán A Gyűrűk ura-trilógia óta nem nagyon volt példa.

Kétségtelen, hogy a készítők tisztelete és rajongása a brand iránt minden egyes képkockán tetten érhető, a kőfalak repedésétől kezdve egészen a háttérben egy-egy pillanatra felbukkanó kis lakókig, mindent aprólékosan kidolgoztak. A vizuális effektekkel éltre hívott orkok lenyűgöző külsővel bírnak, mely erejüknek és vad, harcias természetüknek az első perctől kezdve komoly súlyt ad. Olyannyira, hogy egy reggeli kávéjától megfosztott személy a munkába menet azonnal ráköszönne a mellette elhaladó, a vászonról megszökött zöld óriásokra, mindenféle meglepődés nélkül. A 20 hónapig tartó utómunkálat idejét teljes mértékben kihasználták a készítők, ezzel a blockbusterek sorában eddig még ritkán látott, elképesztő látványt alkotva.

A Warcraft: A kezdetek talán mindezt már túlságosan is koncentrált dózisban (túl)adagolja a nézője számára. Jones esetében visszaköszön a rajongók által készített adaptációk rákfenéje, a túlzott megfelelés a fanok felé, amely akarva-akaratlanul is első ránézésre padlóra küldi a játékot nem ismerő átlag közönségét. A nevek, a fajok, a különböző dialektusok és a helyszínek csak úgy röpködnek a fejünk fölött, így a cselekmény fonalát könnyedén elveszíthetjük, míg a karakterek döntéseit érthetetlennek tarthatjuk. Ha mindez feltűnik, ugyanis az alaposan kigondolt és megvalósított játék életre keltése az első jelenttel magába szippant, és míg az átlag mozikedvelő mosollyal az arcán barangolja be az ismeretlen környezetet, addig a rajongókat apró utalásokkal és kikacsintásokkal szolgálja ki, amiktől majd hebegve, habogva kapnak a szívükhöz. Ezzel Jones mindenkinek a kedvére téve, miközben a két felet (nem csak a vászon előtt ülőket) az akciószekvenciákban rendre egy szintre emel. Hűen az alapokhoz, monumentális és ötletesen megkoreografált csatákba kapunk betekintést, gyakran véres és csonttörő részekkel megtűzdelve. Ettől a csihi-puhikat azonnali komoly téttel felruházva, amit Ramin Djawadi harsány taktusai tovább fokoznak.

A fenyegetettség, mely mind az orkok, mind pedig az emberek oldaláról megérthető. A fő karakterek motivációi és lelki sérelmeik világosak: ki a népük fennmaradásáért, ki a világa védelméért küzd, ki pedig a helyét keresi a két fél között. És ha bár a dialógusok és cselekedetek helyenként közhelyesek is, egy jól pozícionált poénnal sikerül mindezt feloldania a készítőknek. Szerethető figurák, akik gondoskodnak róla, hogy a jó és a rossz harca közötti vékony határt elmossák, ezzel aktuális, a társadalmunkat foglalkoztató témákat fantasy köntösbe bújtatva. A készítők pedig gondoskodnak róla, hogy izguljunk idegenvezetőinkért, akik felett végig ott lebeg a Trónok harca irgalmat nem ismerő, kegyetlen keze.

A Warcraft: A kezdeteknek felróhatnánk, hogy mellékszereplőit a gyors tempó közepette hátrahagyja a varázsvilágban, hogy a kétórás játékidő az ide-oda rohangálás közben kevésnek bizonyul az egyes karakterek mély ábrázolására, de ahogy a címben is szerepel, ez csak a kezdet volt, és mint a legtöbb trilógiának szánt film, úgy ez sem durrogtatja el az összes munícióját. A Blizzardnak sikerült megtörnie a játékadaptációk sötét mágiáját, a különleges lényeivel pedig kitaposta a filmipar számára járható utat. A zsánertől eddig megszokott elemeket kiforgató, minden eddiginél látványosabb CGI demonstráció – IMAX moziban nézni kötelező, a 3D nem mindennapi élményt nyújt! –, melyben a nézők mind a két tábora, a fanok és a szórakozásra vágyó „anti” játékosok, egy olyan világban találják meg a közös nevezőt, melybe majd szívesen visszatérnének egy kis repetáért.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu

2016.06.01