A Warner és a DC szövetsége, ha döcögősen is, de kényszerűségében végre bebikázta hőseinek egy tető alá hozását a Batman Superman ellennel és a spinoffok (Suicide Squad, Wonder Woman) előkészítésével nekilátott, hogy a Marvel által kialakított status quot kissé felrázza. De a két kultikus karakter síri hangulatú egymásnak eresztése sem tudott vetélytárs lenni, ezzel az erőltetett építkezés labilis és ingatag jövőképet kirajzolva előttünk. Az év második versenyzőjeként a Fox minden (mutáns)erejét bevetve igyekszik elhozni az Apokalipszist, hogy végre-valahára a képregény-adaptációk viszonyát felborítsa, és ezzel új világot teremtsen a mozivásznakon. A világvége be is következik, az már más kérdés, hogy a fékevesztett pusztításorgiát a készítők nem képesek irányítani, így leginkább az X-men franchise számára jön el az Apokalipszis.

Pedig a Fox mutánsos brandje volt az, ami igazán bizakodásra adott okot, amiről majdnem elhittük, hogy talán sikerülhet olyan összetett és szerteágazó világot kialakítania, mint amin a Marvel már 10 éve munkálkodik. Adott volt a stúdió számára az X-menek Joss Wheddon-ja, Bryan Singer, aki 16 éven keresztül hol producerként, hol pedig rendezőként felügyelte Xavier különleges iskolájának alakulását. Aki a széria rebootját, az X-men: Az elsőket követően újra a mutánsok vezérévé vált, hogy Az eljövendő múlt napjaiban az előző rész domináns korrajzát, a történelmi alapokra helyezés nyújtotta lehetőségeket a maximumra járassa immár a ’70-es években, és az idősíkok bevezetésével megmutassa, hogyan is kell egy tucatnyi karaktert dinamikusan mozgatni. Nem csoda, ha mindezek után az elvárásaink a plafont verdesték, hiszen ha Singernek a múltkor ennyi mindent sikerült kézben tartania, akkor az időutazást mellőző, ’80-as évekbe kalauzoló Apokalipszis már gyerekjáték kell, hogy legyen. De jól rászedtek minket az előzetesek és a nagy ígéretek, mintha csak Singer az elmúlt közel két évtized alatt már mindent elregélt volna a mutánsok világáról, így tanácstalanságában inkább a CGI adta zúzdára helyezve a hangsúlyt, hiszen a közönségnek úgyis ez kell, a Fox-nak meg csak a bevételi mutatók számítanak.

A tanácstalanság, melynek a film nyitányában még nyoma sincs: a Csillagkapu hangulatát remekül meglovagoló egyiptomi kezdés azonnal megragadja a kezünket, és miután megismerjük En Sabah Nur eredettörténetét, azonnal el is engedi. Ugyanis nagyon nincs hova tovább vezetnie minket. Nem is kell neki olyan fölösleges dolgokkal „fárasztania” nézőjét, mint releváns történet vagy jellemfejlődésen keresztüleső szereplők, hiszen bőven elég az X-men brandet feltüntetni a plakátokon, és a mozibajárókban a múlt kellemes emlékei azonnal felsejlenek. Singer Az eljövendő múlt napjai feszes, komplex történetvezetését nagy fájdalmunkra beáldozta a pénztárak oltára előtt, hogy a sokak által kifogásolt, lassú és helyenként túlságosan vontatott narratívát ért vádak okozta csorbát kiküszöbölje a franchise életében.

De ez a mindenkinek megfelelni akarás hatalmas káoszhoz vezet. Singer Apokalipszisének legnagyobb hibája ebből a kapkodásból eredeztethető: egyáltalán nincs fókuszpontja, emiatt pedig főszereplője sem. Karaktereit zavarodottan igyekszik elhelyezni a nem túl acélos cselekményben, így az egyetlen tragikus és mély drámai vonalat – amely akár meg is menthette volna a produkciót –, Erik Lehnsherr motivációjának kicsúcsosodását is sikerül életidegenné tennie a kínos monológokkal, melyekbe garantáltan belepirulunk majd egy enyhe mosoly közepette. Az X-men filmek alapvető jellemzője, amely miatt a szívünkbe tudtuk zárni ezeket a rejtőzködő és kitaszított figurákat, a tudatos reagálás korunk morális kérdéseire, az előítéletességre és a rasszizmusra, ezúttal már kezd unalomba és önismétlésbe átcsapni. A két és félórás játékidő kitöltése érdekében ismét sokadszorra tekinthetjük meg, ahogy tini mutánsok feszélyezve érzik magukat a kirekesztő társadalomban, ahogy felfedezik saját speciális képességeiket, vagy éppen újból elfogadják önmagukat, és vezérré avanzsálva kiállnak a világ elé.

Autentikus, erőteljes karakter tehát nem adatott meg nekünk a világvége kellős közepén, éppen ezért Apokalipszis (Oscar Isaac) sem erőlteti meg magát. Egyszerű, de nagyszerű tervvel áll elő: elkorcsosult világunkat ideje teljes egészében elpusztítani, majd poraiból egy új, piramisokkal tűzdelt mutánsparadicsomot kreálni (már megint egy újabb megalomán). Az X-men képregények egyik központi figuráját sikerült lesilányítani a politikusok szintjére, aki magasztos és sejtelmes monológjait ismételgetve, konkrét elképzelés nélkül veti bele magát a világpusztításba. Nem egy felvágós típus, ezért féktelen erejéből csak annyit fed fel, hogy ő egy hatalmas generátor, a Négy Lovasának erejét acélozva meg. Ez pedig pont elég a körülbelül 3 mondattal gazdálkodó csatlósok meggyőzéséhez, akik kérdés nélkül mellészegődnek. Így történhet meg a végjátékban, miként már nem csak unottan kellene állniuk, hanem nekilátni a „zseniális” terv végrehajtásának, ok-okozati viszonyt nem ismerve másítják meg saját véleményüket. Rengeteg régi-új karaktert próbál mozgatni az Apokalipszis, és ebbe bele is törik a foga. Michael Fassbender Magnetójáról elfeledkezik a rendező, és háttérbe szorul, James McAvoy bár igyekszik menteni a menthetetlent, de ide még a várva várt hajvesztése is kevésnek bizonyul. Jennifer Lawrence pedig ismét eljátszhatja a feminin poszátát, aki az újgenerációs harmadik X-men film végszójára maga mögött hagyja a rejtőzködő, az emberiségbe vetett bizalmát vesztő Ravenjét, és harcossá cseperedik.

Singer legújabb alkotásának fénypontja ezúttal is Higanyszál akciója, aki hasonlóan Az eljövendő múlt napjaihoz, jókora humorral fűszerezve csinál viccet egy életveszélyes helyzetből, így a showt ellopva a többiek elől. Vizualitásában ezenfelül sok újdonsággal nem kecsegtet, a ’80-as évek világának hangulatát nem sikerül nyakon ragadni, az elődökben központi szerepet játszó elem közelébe sem ér. Xavierék Apokalipszissel való konfrontálódása pedig ötlettelen és összecsapott, amelyen erősen érződik a forgatókönyvírók tanácstalansága.

Összességében az X-men: Apokalipszis, amely a rebootolt széria záróakkordja kíván lenni, Az elsők óta felmerült mellékszálakat nem képes elvarrni, helyette viszont továbbiakat vezet be. Kétségkívül az új széria leggyengébb darabja, amely cselekmény nélkül, valódi és érdekes karaktereket mellőzve az önismétlés ösvényére lép a pillekönnyű zúzdák kellős közepette, hogy aztán a végső összecsapás az elmék eltemetett mélyén dőljön el, egyfajta Sherlock Holmes és Moriarty professzor modern harcaként, de ezzel végleg elveszítve nézőjét. A Fox és Bryan Singer mintha belefáradtak volna a blockbusterek közötti versengésbe, és a széria korábbi sikereit meglovagolva, csak kényszerűségből, pénzszerzés céljából alkották volna meg. A kérdés már csak az, hogy vajon ezzel beköszöntött a franchise számára az Apokalipszis?

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu