1541

Caroline Kepnes: Te

Könyvkritika

Bejöttél a könyvesboltba. Még nem tudtad, hogy az enyém leszel. Egészen, kétségek és feltételek, de leginkább ellentmondás nélkül. Hiába távozol nélkülem, a telefonod és a jelszavaid már nálam vannak. És úgyis követlek. Olvasom az e-mail-jeidet, a twitteredet, turkálok a Facebook-fiókodban, látom az instagramodat, az SMS-eidet. Az életedet. A virtuálisat és a valódit is. És különben is, mindig követlek, az ablakodon át figyellek az utca túloldaláról. Nincs mese, az enyém leszel. Ha pedig mégsem, az életed lesz az enyém…

Caroline Kepnes első regényének feszültsége úgy vetekszik John Fowles A lepkegyűjtőjének végletekig nyújtott suspence-ével, hogy bár itt a főszereplő lány a fizikai bezártság híján teljességgel szabad, mégis szívdobogtató klausztrofóbia préseli össze az olvasó mellkasát. A Cape Codon született, amerikanisztika szakon diplomázott szerzőnő bár korábban csupán elbeszélésekkel, valamint tévésorozatok forgatókönyveivel próbálkozott a kreatív „tollnok” szakmájában, első regényével rögtön felkerült a bestseller listákra. Mert ha a műfaj élő etalonja, Stephen King azt mondja egy könyvről, hogy „hipnotikus és ijesztő… soha nem olvastam még ehhez foghatót”, akkor ott valami tényleg történik. De bár ne történne, és ne így.

Jó, ha az ember minden oldalát megismeri annak, akibe beleszeret…” A huszonéves Joe Goldberg a szó betűk szerinti konkrétságában bolondul bele az egyetemista, írói ambíciókat tápláló Guinevere Beck-be. Mert a lány minden olyan, amit akar: okos, szexi, vagány. Tökéletes. Sejtjük, hogy a fiúnál a gondok már jóval korábban (el)kezdődtek, nem Beck az origó, és nem Beck lesz a végpont sem. Mindenesetre, ahogy belép a lány a könyvesboltba, ahol Joe dolgozik (és nemcsak dolgozik, hanem a tulajdonos, Mr. Mooney megbízottjaként egyedül is vezeti azt), a megszállottság egyre mélyebbre nyúl beteg pszichéjében. Követni kezdi Beck-et, megszerzi a telefonját a jelszavaival együtt, láthatatlanul telepszik egész életére. Minden akadályt – legyen az élő vagy holt – eltávolít az útból, amely kettejük összeolvadását (fel)tartóztathatná, így senki nincs biztonságban a lány körül. S ha a dolog mégsem működne, a megszállott Joe elméjében egy már jól bejáratott B-tervként ott a megoldás: a ritkaságokat is árusító könyvesbolt pincéjében hangszigetelt, rácsokkal zárható szoba áll őrültségének betetőzéséhez…

Caroline Kepnes regényében a feszültség az első mondatoktól rászáll az olvasóra, s bár túl sok dinamikai impulzussal nem cincál szét bennünket, nagyjából végig fenn is marad. „…Szerencséd, hogy itt vagyok, mert ha valami betegagyú végig követett volna, valami züllött erőszaktevő, képtelen lennél bármire is. A legfélelmetesebb a Joe szemével láttatott történetben, hogy egyúttal az ő fejében, az ő vágyaiban, az ő világfelfogásában és -értelmezésében vagyunk, amely cseppet sem sejti saját abnormalitását, pszichés betegségét, sőt az erkölcsi normáinak teljes elferdülését sem. Ijesztő olyan főhőssel azonosulni, aki a szó legösszetettebb értelmében beteg, de az olvasó egyszerűen nem tehet mást. Csak sodródunk, és ez az utazás döbbenetesen felzaklató.

A Te rendkívül ötletes és félelmetes látószögű pszichothriller, mivel egyes szám második személyben íródott. Te, azaz Beck, akit végig, megszakítás nélkül látunk – és az intim közelséget árasztó mondatok nyomán teljességgel érzünk is. Joe beteges világában (amely abból a szempontból is bravúr, hogy női szerző képzeleg hitelesen férfibőrben) azonban sajnos az egyetlen csavar az időleges beteljesedés. Viszont a szinte hipnotikus erejű „narráció”, amelynek hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, majdnem tényleg elhiteti velünk, hogy valójában Beck sem teljesen normális (mint ahogy bizonyos nézőpontból, úgy érzem, nem is). A történetvonal végigvitt dramaturgiája bár nélkülözi a váratlanságot (minden fordulópont előre sejtett), az aduász Kepnes kezében mégsem remeg meg: egyszerűen tudjuk, hogy ennek nem lehet jó vége! A Te összességében ijesztő vízió arról, mi bújik meg és néha irányít az emberi elmében, ráadásul mindezek a beteg gondolatok képesek megvalósulni is anélkül, hogy bárki megakadályozhatná őket. „És az egészben az a hülyeség, ha valaki most látna, hát, a legtöbben azt hinnék, én vagyok a dilinyós, csak mert követtelek.” Azt hiszem, nem akarom tudni, hány és hány ilyen Joe él és lélegzik a nagyvilágban…

Szilvási Krisztián

2016.05.13