1923

„Igazából nem jó az én regényeimben szerepelni”

Benyák Zoltán a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

Mégsem, és mégis illuzionistaként ült asztalhoz Benyák Zoltán április 24-én a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Stumpf András újságíróval. Nem, mert a benyáki univerzum nem szemfényvesztés, ugyanakkor igen, mivel olyan varázslat, amelyhez csak keveseknek van pálcájuk. Neki azonban vitathatatlanul igen.

Mondhatnánk, hogy Benyák Zoltánnak kibontakozóan jót tett az Athenaeum Kiadó égisze alá (be)kerülés, de nem lenne igaz, mivel immár ötödik, saját neve alatt megjelent regénye semmiben nem tér el a korábbiak minőségétől, ugyanis már évek óta briliáns színvonalon teljesít. Legújabb története, A nagy illúzió sem az előző könyveinek műfajából, sem pedig irányvonalából nem lép ki, bár maga óva int a rekeszekbe zárástól. „Én nem gondolok magamra fantasy-íróként, nem sorolom be magamat kategóriákba.” Fantasy-történeteket ír, legalábbis ami a fikcionális szabadságot jelenti, de ha az ő szemével tekintjük, lehet, még ezt is hiba lenne kijelenteni. „Az élet egészében szürreális, mi másról lehetne hát írni?

Azért is írok, hogy nyomot hagyjak magam után, és azért is írok, mert szeretek írni” – válaszolja az okokat firtató kérdésre. S bár Benyák Zoltán előtt volt egy Jonathan Cross-éra, amíg kiforrotta magát mostani hangja, írásmódja lényegesen azóta sem változott. Már a Veszett lelkek városa is hasonló volt A nagy illúzióhoz, az irányvonal a kezdetektől ugyanaz, amelyen most halad. Könyvei szándékosan nem egyformák, mindig más és más témákhoz nyúl. Általában kilenc hónap alatt áll össze egy regénye, s ez az intervallum még úgy is stabil, hogy minden egyes könyvénél változtat valamin egy kicsit. A nagy illúzió nagyjából hetven százaléka megíródott egy spirálfüzetben, mire eljutott a begépelésig. Ez – ahogyan elárulta nekünk – azért is jó módszer, mert a számítógépbe pötyögés közben szépen formálódik még a történet. Címadásai sem véletlenek, mivel „akkor jó egy könyv címe, ha különféle olvasók különféle válaszokat találnak benne, a Benyák Zoli könyvcímek pedig mind ilyenek”.

Örök kérdés, az író mennyire van benne maga történeteinek szereplőiben. A regényeiben végigvonuló hit katolikus neveltetéséből ered, s bár A nagy illúzió éppen egyfajta ateistának tűnő túlvilágon játszódik, mégsem istentagadó a történet. Isten léte, nem léte egyáltalán nem derül ki belőle, mivel itt nem ez a lényeges, hanem sokkal inkább az, amely az alcímet adja: „Ha elfelednek, meghalsz”. Hogy ő maga mekkora mértékben nyer teret a hőseiben, hezitálás nélkül felel: „Mindig koktélok a főszereplőim, egy részük valóban én vagyok, a másik részük pedig nem”. A főgonoszt – ha van ilyen – következetesen szereti groteszk, sejtelmes, megfoghatatlan, idegen alaknak megfesteni, és így van ez A nagy illúzióban is, ahol a Madárember jön el azokért a túlvilágon, akiket végleg elfelejtenek az evilágon. „Igazából nem jó az én könyveimben szerepelni, mert ott nincs diadalmenet, hosszú küszködés és akadályok várnak rájuk, hogy a végén felcsillanhasson a fény, a remény.

Benyák Zoltán saját elmondása szerint nagyjából kétfajta regényt szokott írni: az egyikben a szereplők „be vannak zárva” valahová, a másikban pedig tipikus pikareszk-szerű utazás zajlik. A nagy illúzió egyértelműen ez utóbbi, amelyhez „nem úgy kezdtem neki, hogy akkor most írok egy fantasy-t, hanem úgy, hogy nekiállok életről és halálról írni”. A beszélgetőtárs kérdésére válaszolva a halál témáját nem egyfajta kapuzárási pánik szülte nála, hiszen rögtön leszögezte: „Számomra a kapuzárási pánik a születéstől a halálig tart”. Egyszerűen ezúttal a halált próbálta, ha nem is megérteni, de legalább körüljárni ebben a történetben, mivel a választott témákról írott regényei segítenek valamiféle megnyugvást adni a számára, és remélhetőleg az olvasók számára egyaránt.

A nagy illúzió központi kérdése: le lehet-e győzni a halált? A történet ebből a szempontból (is) végig bizonytalanságban tart, hogy megtörténik-e az egész Tom Pastorral egyáltalán, ám Benyák Zoltán számára érdekes módon ez nem egy kérdés, hanem sokkal inkább egyfajta válasz. A sztori valódi lényege a szereplők, az emberek közötti személyes (mély, illetve felületes) kapcsolatok, az emberi viszonyok rendszere és működése. A főhős a halálában jobb életet él, mint amikor még ténylegesen élt; s bár a valódi életben folytonosan elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyeket az apja, a halálában képes ettől a determinációtól elszakadni, ezen túllépni, és gyökeresen fejlődni.

A regénynek az író szemszögéből nincsen erkölcsi megközelítése: az életükben rosszat cselekvők ugyanúgy megmaradnak az emberek emlékezetében, mint a jókat cselekvők – és ez a valódi életben is teljességgel így van. A végkifejlet egészen az utolsó sorokig kiszámíthatatlan, s ahogyan Benyák Zoltán elárulta: „Akkor váratlan igazán egy csavar, ha az író sem tudja előre”. Sejthető, és be is bizonyosodik, hogy A nagy illúzió végén – minden BZ-történethez hűen – megjelenik egyfajta reménykedés-féle attitűd, ám itt sem feltétlenül egyértelműen. A beszélgetés végén annyit elárult következő regényéről, hogy a jó és rossz általános harcáról fog szólni, közel sem általános megközelítésben, valószínűsíthetően borús befejezéssel. Búcsúzóul aztán Benyák Zoltán szájából is hallhattuk azt – nemcsak A nagy illúzióra vonatkoztatva –, amely felől sosem lehettek kétségeink: „A regény minden szava komolyan és szívből készült”. Így pedig alighanem sokáig várhat majd hiába a Madárember érkezésére…

Szilvási Krisztián

2016.04.27