2029

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Könyvkritika

„A mese a mesélőről és a mese hallgatójáról is árulkodik.” Ha nem Benyák Zoltán írta volna le ezt a megállítást halálában is álmodozó hősének gondolataiba adva a sort, akkor is kapásból rá gondolna az ember. Már persze ha ismeri a kortárs, érzelmi és fizikai határokat nem ismerő fiktív próza egyik legfantáziadúsabb képviselőjét.

A folytonosan újabb képzelet-területeket színpompába borító, 1976-ban született szerzőt a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Jonathan Cross-ként szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetek kerültek ki a fantáziája alól (Veszett lelkek városa, Kvartett), s a 2012-es A háború gyermeke volt az első, saját neve alatt megjelent (ezúttal történelmi témájú) regénye. Az Ars Fatalis (2012), Az idő bolondjai (2013) és a Csavargók dala (2014) a Grafoman Kiadóval közös gyermekei, amelyek egyszerre felnőttek is, ráadásul soha meg nem öregszenek, amíg világ a világ.

Mert egy bizonyosan közös minden egyes Benyák-regényben, ez pedig az a megfoghatatlan végtelenség, amelyet neki már többször is sikerült a markába szorítania, időtlenné tágítva a múlhatatlant. A háború gyermeke sodró lendületű ugrásokra tagolt fejezetei során kettős arcát mutatta az idő: múlandóságát és nyomot hagyni képes kegyetlen erejét; az Ars Fatalisban a bármely korban és bármely időben, sőt bármely térben az életet vezérlő misztikum rejtélyes és szakadatlan témája bontakozott ki meggyőzően; Az idő bolondjaiban testet öltött a megfoghatatlanság, hogy végre szemtől szembe nézhessünk vele; a Csavargók dala pedig az élet hajtóerejének vélt idő fogalmát olyan sorsokba transzformálva mesélte el, amelyek egyszerre tűnnek idegennek és belőlünk valónak. Az idő tehát mindenhol és mindenkor ott van, volt, és feltételezhetően lesz is, hogy sárga homokszemét minduntalan rajtunk tartsa – nem meglepő ezért, hogy az ötödik Benyák-regény is az idő oltárán áldoz, méghozzá nem az életben, hanem sokkal inkább a halálban.

Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.Tom Pastornak, A nagy illúzió főhősének egyik sem adatott meg, bár az okok nemcsak rajta kívül álltak. Persze az apa, aki bőröndnyi pénzzel lép le a fiú gyermekkorában, a meg nem értett festői próbálkozások külvilág által hidegen hagyott produktumai, a kilátástalanság eredményezte nihil és drog, a félreismert, függő utcalány társ, a nélkülözésbe és dekadenciába születő kislány mind-mind meghatározhatók külső körülményeknek, de az ember már tényleg csak ilyen: makacs önigazolása folytán a más(ik)ban keresi az okot. Az utolsó esélyből pedig, amely után már csupán erőszakkal és sosem hitt reményekkel, göcsörtösen kapunk, a sohánál is ritkábban hozzuk vissza magunkat az életbe.

Viszont a meséket működtető hatásmechanizmust szerencsére nem gátolja a valóság hajthatatlansága. Ezért lehet, hogy bár Tom, élete felén túl, végül visszatalál hűtlen apjához, az öreg saját szigetére magával cipelt, tinivé (fel)nőtt lány, az imádott Lily és anyja, a kényszer-megtűrt, magából teljesen kifordult Luna végső reménye is csak halált hoz ezen a földön. Először a beteges apa, David, majd tragikus baleset folytán az ártatlan Lily személyében. Tom pedig, mit tehetne mást, élete egyetlen értelme után ered, hiszen korábban ígéretet tett neki, hogy sosem hagyja magára. Esetében a „találkozunk a túlvilágon” valóságosabb már nem is lehetne, hiszen se vége, se hossza sivatagban ébred, piros telefonfülke csörgése kényszeríti a belehallgatózásba, majd minden érthetetlenség csúcsaként Chevrolet Chevelle fékez előtte, a felpattanó ajtó mögül pedig koszos tornacipős, húsz év körüli, napszemüveges lány teszi fel a kérdést: „Indulhatunk?”.

Ezzel pedig megkezdődik a lányát és lényét vesztett, immár örökké csak tehetség maradt apa valaha volt legnagyobb kalandja: „Tom Pastor azt gondolta, ha már meghalt, legfőbb ideje élni, és az igazán fontos dolgokkal törődni.A nagy illúzió csodaszámba illeszkedő történetében a koránhalt, chevys Nina révészkedése segíti Tomnak megmutatni a halálban azt, amely igazán élővé teszi az embert, és rátalálni a szintén „átköltözött” Lily-re, hogy elmondhassa neki, amit életében sikeresen elhallgatott előle. Felesleges Benyák Zoltán esetében fantáziáról, sokszínűségről meg egyedi stílusról beszélni, mert ezen már rég túl vagyunk: tudható, ha igazi hangot keresünk igazi történetekben, kétségtelenül hozzá kell fordulnunk. És mindamellett, hogy gyakorlatilag tökéletesen, karc és megtört vonalak nélkül fest cselekményt; valódi külső, valamint belső hangokat használ; úgy szólít meg, hogy elhisszük, csak nekünk beszél; belőlünk formál hősöket a mirelit késztermék helyett – sosem ültet fel kétszer ugyanarra a hintára.

A valóság mindig kegyetlenebb, mint a képzelet. A képzelet mindig igazságosabb, mint a valóság.” A benyáki univerzumok talán tényleg leglényegesebb vonása, hogy a valóság átrendezésével új dimenzionális síkokat kapunk, amelyek meglepő módon még akkor sem működnek idegen szabályrendszer alapján, amikor gyökeresen eltérnek a realitástól. Mert bár teljesen új és hihetetlen, amit látunk, tapasztalunk és (legfőképpen) érzünk, eredendően bennünket meghatározó programkódok alapján működik minden – ezért érezzük magunkat otthon, ezért kerülünk bele a történetbe. Én úgy gondolom, nyugodt szívvel kijelenthető: pontosan ez a zsenialitás kategóriája.

A nagy illúzió témája ugyan látszólag a halál, de már az első oldal után tudható, hogy valójában az Élet. Nagybetűvel, görcsös csuklások és vokális elakadások nélkül. „Az élet megszületése után mindent a halál irányít. Az életösztön – ami csupán a halálfélelem mindennapi kivetülése – minden mozdulatot meghatároz.Tom Pastor önmaga és lánya keresése a túlvilágon vászonra robbantott kolorisztikus utazás, amely közben lélektani mélységekben járjuk meg élettörténetét. A felépített dramaturgia állomásai mind többet adnak a három fő karakter rajzolatához. Benyák Zoltán lelkiség-vezérelte történetében a megszokottakhoz hűen olyan szereplőket követhetünk végig, akik önmagukban végtelenül magányosak, közel sem bűntelenek, de őszinte ártatlanságuk és egymás felé fordulási hajlandóságuk gyógyír minden sérülésre. Így hát a happy end nem lehetetlen, bármilyen formában is öltsön testet.

Mindig ez a vége, igaz? ... Minden a semmibe tart.” Roppant módon tiszta és fenséges az a nyelvezet, amellyel a sorok alakulnak, a szöveg teljesen kisimul előttünk, még nagyobb teret engedve a cselekmény elképzelésének. Így leszünk kívülálló szemlélődőkből dinamikus belső résztvevők, hogy át- és megélhessük a halált, s a tőle való félelmeinket. Mert nem biztos, hogy minden mese hazug, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, semmiképpen. Lehet, a regénnyel kontrasztban a „nagy illúzió” lényege pontosan ebben áll: elhitetni azt, hogy vége lesz, és nincs tovább. A szerző persze nem állíthat biztosat, ő csak felveti, hátha… „Az elmúlás után minden jobb lesz. Őszintébb. A holtak unatkoznak, és végre azt teszik, amit igazán akarnak. Megélik a meséiket.” Mint ahogy Benyák Zoltánnal mi is mindig ezt tesszük.

Szilvási Krisztián

2016.04.19