Czigány György: Tűz Tamás égve felejtett álmai

„Együtt voltunk Győrben. Együtt a folyók arany, az öreg templom körüli kockakövek, a bazalt fekete, a házfalak sárga fényeiben: nagy napsütésben támadt föl napról napra a város, pedig szürke volt és szegényes. Laji harmadikos gimnazista korában kedves tanára emlékére írt siratóéneket és egy ódát Szent Ágostonhoz. El is küldte őket, mint jóval később én is a magam verseit, a Zászlónk ifjúsági folyóiratnak, ahol évtizedeken át közölték a Fakadó rügyek rovatban a legifjabb tehetségek verseit. Makkó Lajosét akkor nem, a szerkesztői üzenetekben megdobbanó szívvel olvashatta: M.L. Győr. Intenzív, mély érzések fakadnak szívedben. Fejlődj! A tekintélyes újság, melyet a „polgár vallomásaiban” Márai Sándor is elismeréssel említ meg, üzenetével elkedvetlenítette az ifjú bencés diákot.  Nyolc éven át nem írt költeményt, inkább rajzolgatott, festett. Szeminarista volt, amikor ismét a költészet kezdte érdekelni. Fölszentelt pap már, amikor felkeresi a híres győri pap-költőt, Harsányi Lajost, hogy megmutassa neki a verseit. A Mesternek tetszenek a költemények, de közli Lajival, hogy Makkó Lajos névvel aligha lehet sikeresen belépni a költészet világába. Valami illőbb nevet kell találni. Aznap hiába törték a fejüket, de másnapra megbeszélték a döntő találkozót. Makkó Lajos hazafelé menet a Kálvária és a Lóvonat utca sarkán eszmél rá a lehetséges névre: Tűz Tamás! A másnapi találkozón azonban dermedten hanyatlott le egy fotelbe.  Harsányi Lajos javaslata: Hold Ábel… Hold? Méghozzá Ábel?! A Mester segítségével egy-egy papírszeletre írják fel a két javasolt nevet. Döntsön a sors! Röpke fohász, s Laji boldogan mutatja fel a cetlit: Tűz Tamás! Miért nem Víz Vazul? – kérdezte egyik tudós pap-barátja nem sokkal később. Mindenestre a két esztendeje szentelt ifjú papnak 1941-ben megjelenhet első kötete: Tiszta arannyal címen.

Együtt voltunk Győrben, ugyanabba az iskolába jártunk. Amikor Tűz Tamás első verseskönyve megjelent, én épp beléptem a gimnáziumba. Egyetlen kis versfélém már nyomtatásban is olvasható lett, a többit kézzel írt füzetbe gyűjtöttem. Tűz Tamás éppen száz éves lenne, én tizenöt évvel vagyok nála fiatalabb. Már nem nagy a korkülönbség, a negyvenes években óriási volt, nem ismerhettük egymást.

Megvan a gyerekkor, meg. Ugyan hova is tűnhetett volna? – kérdi Szent Ágoston. Nemrég döbbentem rá, hogy seregnyi rég olvasott regény jeleneteit gyermekkorom tájaiban látom. Tűz Tamás városában. Mindég a győri városkép a háttér, a díszlet. A Tejfölös-közben csaptak össze a szolgák, és én nem Veronában, de Győrben nem kevesebb hitellel megmutatom bárkinek Júlia erkélyét… A csúf Szakszervezeti Székház az Unalmas történet öreg professzorának ad otthont, a bencés gimnázium pedig lehet harkovi szálloda. Sztyepanovics ül az ágyon, bámulja a lavórt, s nemsokára meghal. Szerelmes egy fiatal színésznőbe. Itt hallom Csehov hosszú, dinamikátlan monológjait! Azonkívül itt a Széchenyi téren égették meg Giordano Brunót, ahol 1715-ben a lőcsei fehér asszonyt is lefejezték. Hiába láttam Rómában a Virágok Terét, a képzelet valóságából már nem helyezhetem át oda az igazi máglyát. Szorongás ez, hogy minden ide hátrál, szűkölve szinte a gyerekkor piacára? Tűz Tamás 1980-ban megjelent kötetére gondolok: Égve maradt álmok… A Zenedéből jövet mindég megnéztem a Rozáliát. Rózsák közt, féldombormű a ház emeleti magasában. A pestisben szenvedők védőszentje. Palermói Szent Rozália hever a zárt erkélyű házfalak közt. Relief-Rozália, alvó Csipkerózsika inkább! És komor olajfestményen az Il Gésu hangulatú jezsuita, később bencés templom bal oldali, középső mellékoltáránál újra ő, vele szemben a 17. századi Győr és Pannonhalma képe. Magyar-latin szakos osztályfőnökömnek itt ministráltam sötét adventi hajnalokon. Karnyújtásnyira feküdt Rozália. Mint a Varga-kő töltés oldalában, a Kis-Duna partján szendergő, didergő lány a kőfal forró peremén. „A múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb.”

Együtt voltunk Tűz Tamással Győrben, ahol álmaink is őrzik a gyerekkort. Amely nem távolodik tőlünk – írja Karl Rahner –, inkább egyre közeledünk feléje, megőrizzük benne örökkévalóságunkat. Lelkészi szolgálat Tata közelében Szomódon, Agostyánban. Azután tábori lelkész, Szegednél szovjet fogságba esik. Hadifogoly Brjanszk térségében, csoda, hogy 1947-ben hazatérhet. Rónay György addigra már a halottnak hitt költő alkotásait méltatta. Nincs is lehetőség itthon folytatni a költői pályát. A diktatúra esztendei következnek. 1956 után Tűz Tamás is Nyugatra indul: ott igyekszik szolgálni a magyar költészet rejtett jelenét. Ifjúkora lezárul, s már az emigrációban élő magyar költők legjobbjaként emlegetik. Aquinói Szent Tamásról írt szonettjét szívesen idézem.

Zenél a kő a néma falban
a mész fehérebb, mint a pergament,
az íródeszkán duruzsol a Dallam
s a négyszög völgyein lassan elkereng.

Ez Szent Tamás, ki csöndben dómot épít.
Kigyúl az ész és könnyed ívbe jut.
A tornyokat felhúzza lám, az égig
s a rózsaablakon dereng a kék tejút.

Két ív között a Szellem és a Mérték
roppant erői néma harcra kelnek
s a zárókőn a Csillag tündököl.

A táj halvány hajóján száll a kék ég,
köröskörül ezüst olajfakertek
s szelíden néz egy hófehér ökör.

A nyolcvanas évek vége felé levelet kaptam Kanadából. A feladó: Makkó Lajos. A kézzel írt sorokat ámulva olvastam. Mert ezt írta Tűz Tamás, miután valahol olvasta egyik írásomat, talán a Távlatok című, hazatért jezsuita folyóiratban, hogy: Kedves Gyurkám, milyen rég találkoztunk!  Azután Győrt emlegeti, gyermekkorunkat.

A költők, eleven álmai! Tudtam, biztosan tudtam, hogy soha nem találkozhattam Tűz Tamással, se Győrben, se másutt. Csak olvastuk a közös táj és város iránti szeretettel egymás írásait, bármiről szóltak is. Meg kellett írnom Tamásnak, vagy Lajinak, ahogy tetszik: soha nem találkoztunk, de mégis rehabilitálható az elmaradt találkozás, hiszen esetleg láthattuk egymást Győrben, futólag, a negyvenes években… Ő kispap volt: emlékszem a szeminaristák vasárnap délutáni csendes sétáira: jöttek a Káptalandombról a révfalui híd felé, gyönyörű, világoskék reverendában. Én arra bicikliztem, igyekeztem Vizkelety Bandiékhoz, vagy a szigeti fahídon át rokonaink kertjébe. A Püspökvár vízbeszakadó, hatalmas falai magasában pillanthattam meg őket. A jelen és eltűnt esztendők simulnak egybe a kárpótlás derűjében: megszületett a vers, Tűz Tamásnak.

K o c k a k ö v e k

Akkor tudod, hogy ott az árnyak
árvízében derékig állnak
házaink, rajtuk égő felhők
s tömjén áll fehér végtelenből.
Falai, fái: Káptalandomb.
Zárt erkélyek: ablakaikban
nyár és angyalok szárnya villan.

Akkor tudod, láttuk egymást ott:
kék reverendád, vonulástok
a révfalui hídon vártam.
Fény annyi gyűlt föl a Dunában
akárha öröklétünk volna,
holott e ragyogás volt nemlét.
Nem tudom, búgtak-e a gerlék.

Akkor tudod, emlék se vár most.
Leheletünktől fényes város
utcazajában hallgatóznak
az egykor ott heverő holtak.
Emlékek helyett csak a hűség.
Csak gondolhassunk rájuk: nap tör
fel máris a kockakövekből.”

Fotók: Molnár György,
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Emlékest Tűz Tamás születésének 100. évfordulójára

55 kép