Móhandász Karamacsand Gandhi jogász, politikus, India politikai és spirituális vezetője, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja. Legtöbbet önéletrajzából tudhatunk meg róla, amelynek ezt az alcímet adta: az igazsággal való próbálkozásaim története. Ez a szerény mondat fémjelzi India békés függetlenségi harcosának egész életútját.

„...célom nem az, hogy igazi önéletírást adjak. Csupán az a szándékom, hogy elbeszéljem ama számtalan alkalmat, midőn próbát tettem az Igazsággal, s mivel életem nem egyéb, mint e próbálkozások egymásutánja, e történet valóban olyan, mintha önéletírás volna...
Azt hiszem, vagy legalábbis abban a hitben ringatom magam, hogy az olvasó hasznát fogja látni, ha összefüggően elmesélem mindeme próbálkozásaimat.”

Gandhi Londonban tanult jogot 1888 és 1891 között, 1893-ban egy indiai cég jogtanácsosaként Dél-Afrikába utazott, ahol a hindu kisebbség szószólója lett. A jogi tevékenység gyakorlása rengeteg tapasztalatot hozott a számára.

Volt egy párszi kereskedő, aki szinte egyidőben lett Gandhi munkatársa és ügyfele. Teljesen bizalmába fogadta Gandhit, magánügyeiben is gyakran kérte tanácsát. Egy nap zaklatott lelkiállapotban kereste fel. Kiderült, hogy nagykereskedelmi ügyletei során gyakran folyamodott csempészéshez, a vámhivatal leleplezte, és börtönbüntetéssel fenyegette. Mindent bevallott, és Gandhi segítségét kérte, aki azt tanácsolta, hogy a bíróság előtt is tegyen ugyanolyan őszinte vallomást. A kereskedő megdöbbent:

„- De hát nem elég, hogy önnek mindent bevallok?
- Nem engem károsított meg, hanem az államot. Mit segíthet önön a nekem tett vallomása?” – És még hozzátette: „- Az Ő kezében van, Őrajta múlik, megmenti-e vagy sem. Ami engem illet, ismeri az elveimet. Én csak úgy próbálhatom megmenteni, ha vallomást tesz.”

A párszi követte Gandhi tanácsát, és vallomást tett. A bíróság döntése a nyílt őszinteségnek és a nagyszerű védelemnek köszönhetően enyhébb lett, mint amire számított: nem ítélték szabadságvesztésre. Pénzbüntetést kellett fizetnie a csempészésért, kétszer annyit, mint amennyi a csalás összege volt. A kereskedő leírta az egész esetet, bekereteztette és kifüggesztette az irodájába örök tanulságul utódainak és kereskedőtársainak.

Gandhi, amikor igazságtalansággal találkozott, mindig saját példájával igyekezett jobb belátásra bírni az embereket. Aktívan szembeszállt az igazságtalansággal, de soha nem agresszióval. Dél-Afrikai tartózkodása alatt többször szembesült a hátrányos megkülönböztetéssel, amely minden „színes bőrűt” érintett, így az indiaiakat is. Egy alkalommal elment egy fodrászhoz, aki felháborodottan kizavarta az üzletéből, csak azért, mert nem fehér bőrű. Erre ő vásárolt egy ollót, és levágta a haját saját maga. Amikor a törvényszéken kollégái kinevették frizurája miatt, elmesélte, mi történt. Elnézést kértek, és ezután még nagyobb tisztelettel tekintettek rá.

Gandhi már életében több volt egy nagy nemzet politikai küzdelmének vezetőjénél. Albert Einstein szerint „a tisztelet, ami Gandhit az egész világon övezi, arra a jobbára öntudatlan felismerésre épül, hogy korunk a morális hanyatlás időszaka, és ebben ő volt az egyetlen államférfi, aki a politikai szférában az emberi kapcsolatoknak azt a magasabb koncepcióját képviselte, amelyre minden erőnkkel törekednünk kell”. 2007. júniusában az ENSZ közgyűlése október 2-át, Gandhi születésnapját az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította.

Nagy hatással volt az emberekre, ennek egyik legfőbb oka, hogy hitt bennük. Hitt abban, hogy az ember jobbá tud válni, ha van, aki példát mutasson neki. Ezért mindent megtett, hogy átadja azokat az értékeket, melyeket fontosnak tartott, legfőképpen az igazság szeretetét és a testvériség eszméjét. „Az emberiség szolgálatán keresztül szándékozom meglátni Istent, mert tudom, hogy Isten nem az egekben s nem is odalenn lakozik, hanem mindenkiben.”

Gandhi felszólította az embereket, hogy tisztítsák meg szívüket, és legyenek könyörületesek. Kulcsokat adott az egyének fejlődéséhez és a harmonikus együttéléshez: „...senkinek sem sikerülhet önmaga megismerésére jutnia, ha nem szabja életét bizonyos szabályokhoz. Három ezek közül általánosan kötelező. Az első megkívánja, hogy az ember ragaszkodjék az igazsághoz... Nincs magasabb rendű vallás, mint az Igazság és az Igazságosság... A második azt kívánja, hogy az ember ne bántson meg másokat. Aki másokat megbánt, az nem alkalmas arra, hogy e világban éljen... A harmadik azt kívánja, hogy uralkodjunk a szenvedélyeinken, mivel csak az képes megismerni önmagát, aki a szenvedélyein teljesen úrrá tud lenni.”

Fontos, hogy ez a tökéletesedés nem öncélú, Gandhi szerint az egyéni fejlődés egyetlen célja, hogy az ember méltóképpen tudja teljesíteni kötelességét, azt a feladatot, ami egyedül őrá vár, amit senki más nem végezhet el helyette; s ez nem más, mint a többi ember önzetlen szolgálata.

„Ezt a szolgálatot nem azért kell vállalni, hogy másoknak jót tegyünk, hanem azért, mert ez a létezés törvénye... Minden önző vágy erkölcstelen, míg az a vágy, hogy magunkat jobbá tegyük azzal a céllal, hogy másoknak jót tehessünk, valóban erkölcsös. Azoknak, akik az erény útját járják, nem szabad elveszteniük bátorságukat arra a gondolatra, hogy az erény olyan ritka ezen a világon, és hogy az erkölcsös emberek a kisebbséget alkotják. Kötelességük egyszerűen azt tenni, ami helyes, a többit bízzák Istenre...”

„A szemet-szemért elv vakítja meg az egész világot.”

„Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét.”

„Kétféle hatalom létezik. Az egyik a büntetéstől való félelemmel éri el a célját, a másik szeretetteljes cselekedetekkel. A szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb.” (Mahátma Gandhi)

Albert Schweitzer elzászi német teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos, Nobel-békedíjas (1952). Egész életében az élet tiszteletének a védőügyvédje volt. Úgy vélte, hogy a felvilágosodás kora lezüllesztette saját magát, mert a gondolkodása nem volt elég megalapozott. Ezért az emberiség új reneszánszában és felvilágosodásában reménykedett. Egy olyan emberiségben hitt, amely sokkal mélyebben tudatában van a világegyetemben elfoglalt helyének.

Az élet tisztelete, amely a saját életakarás megismeréséből származik, oda vezeti az egyént, hogy életét más emberek és minden élő teremtmény szolgálatának szentelje. Schweitzer azzal vívta ki a tiszteletet, hogy ezt az elméletét a gyakorlatba is átültette. 1896-ban jutott arra az elhatározásra, hogy legfeljebb harmincéves koráig él a tudományoknak és a művészeteknek, ezután olyan hivatásnak szenteli magát, amellyel közvetlenebbül szolgálhatja az emberiséget. 1903-tól többféle karitatív tevékenységet folytatott, szegény sorsú gyermekeken és családokon próbált segíteni. Majd kezébe akadt a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság gaboni segítségre felhívó füzete, melyet elolvasván Schweitzer ezt vetette papírra: „Keresgélésem végéhez értem.”

1905 őszén el is kezdte orvosi tanulmányait. Egyidejűleg teológiai előadásokat tartott és orgonahangversenyeket adott, s mindezek mellett kiemelkedő jelentőségű tanulmányokat írt Pál apostol misztikájáról és Bach orgonaműveiről. 1913 és 1917 közé esett Schweitzer első tartózkodása a gaboni Lambarénében. A gyógyítást egy tyúkólból átalakított rendelőben kezdte meg, ez a „kórház” a következő hónapokban egy hullámlemez barakkal és néhány fűkunyhóval bővült.

A kérdésre, hogy mit jelenthet egy-egy orvos a világ nyomorúságához képest, így válaszolt: „A magam és a többi gyarmati orvos tapasztalatából azt felelhetem, hogy egyetlen orvos – még akkor is, ha a legszerényebb eszközök állnak rendelkezésére – igen sokat jelenthet rengeteg embernek. A jó cselekedetek pedig, amelyeket véghezvihet, többet érnek, mint az, amit az életéből feláldoz, és meghaladják a rendelkezésére bocsátott erőforrások értékét.”

Óriási erőfeszítésébe került, hogy biztosítsa a gyógyítás feltételeit. Sokféle ellenállásba ütközött, és feleségével együtt megjárta a Saint Rémy hadifogoly-tábort is. Mégis töretlen maradt a segíteni akarása. 1945-ben betöltötte hetvenedik életévét. Munkabírása idős kora ellenére is – élete végéig – bámulatos volt. A második világháborút követő években már világhír övezte, egyre több látogató érkezett hozzá, s könyvek jelentek meg a lambarénéi kórházról. Születésnapjáról a londoni rádió is megemlékezett, s az egyik vezető napilap korunk szentjének nevezte, és így írt róla: „Albert Schweitzer nemesebbé tesz bennünket, akik ugyanabból az emberanyagból teremtettünk. Az ő története a testvériség megelevenedett tanítása. Azt a perspektívát adja meg, hogy megszabadulhatunk korunk szenvedéseitől.”

De hogyan volt képes a sok nehézség ellenére évtizedeken át fáradhatatlanul folytatni önzetlen tevékenységét? „A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméjét. A jó és az igaz eszméjének hatalmát bensőjében éli át. Ha úgy látja is, hogy túl kevés az, amit ebből kifelé tud árasztani, mégis tudja, hogy hatása attól függ, mennyire tiszta bensőjében. Az eredmény talán még nem mutatkozik, vagy rejtve marad a szeme előtt. Ahol erő van, az hat is.”

Kiemelte, hogy mennyire fontos látni az emberekben rejlő jót. „Jelentős értékek vesznek el minden percben az elszalasztott alkalmak miatt, de ami megmarad és akarattá meg cselekvéssé lesz, felbecsülhetetlen értéket képvisel. Emberiségünk távolról sem olyan anyagias, mint ahogyan túlzottan tetszelegve hirdetik. Annak alapján, ahogyan megismertem az embereket, bizton állíthatom, hogy sokkal több bennük az eszményire való törekvés, mint amennyi felszínre kerül. Miként a föld felszínén hömpölygő folyók száma sokkal kisebb a föld alatti láthatatlan folyóvizeknél, a szemmel látható idealizmus is ritkább, mint az emberek szíve mélyén rejtőző, feltáratlan érzelem. Fel kell oldani a lebéklyózottat, felszínre kell hozni a föld alatti források vizét: az emberiség várja az ilyen feladat megoldására képes embereket.”

A lambarénei kórház Schweitzer halála után tovább bővült, korszerűsödött, és napjainkban is üzemel. A működtetéséhez szükséges költségeket változatlanul adományokból fedezi, az orvosok pedig a világ minden tájáról érkeznek néhány éves szolgálatra.

Szabados Éva

Források:
Wikipédia
Móhandász Karamacsand Gandhi Önéletrajz, avagy Az igazsággal való próbálkozásaim története
Albert Schweitzer: Az élet tisztelete
https://ursuslibris.hu/schweitzer-eletrajz/

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.