A Vigília 1941. májusi számában Radics István szólt megbecsülő hangon az akkor megjelent első kötet, a Tiszta arannyal „halk szavú és szelíd lejtésű” verseiről. Tűz Tamás költői egyéniségében együtt látja „James lelkének szelídségét” és Rilke „érzékeny szemlélődését”.

Az események dühös forgatagában Tűz Tamás az irodalomból a történelembe sodródott: a költészet biztonságos csöndjéből a háború sokkoló kilátástalanságaiba. A haláltánc kezdőlépéseinél rádöbbent: „Eladtak bennünket az állatoknak, emberségünkön osztozik a had...”.

A háború és az orosz fogság traumája után a megérzett-éreztetett „nemkívánatos-személy”-állapot következett, amit elviselni, átvészelni csak mély hittel, végtelen alázattal lehetett. Hiába tépázták a mostoha események tiszta emberségét, az isteni mérték maradt az örök fogódzkodó:

„Mert mértékem vagy, újra kérlek, te mindig légy velem.
Tied vagyok, belőled élek mértéktelen”
(Mértékem voltál)

1956 novemberében hagyja el Magyarországot. Ezzel az elhatározással irodalmi munkássága a nyugati magyar irodalom integráns része lett, és kezdetektől fogva a legjelentősebb, legszerényebb alkotója. Ez idő tájt született verseiben fájdalmasan örökíti meg sebeit: „e lelketlen világban nincs honom”, „a láthatáron túl van a te hazád”.

A haza elvesztése minden halandót porba dönt. Tűz Tamás lelkében sem maradt mindez nyomtalanul. Mégis az Újvilágban, kanadai földön is képes volt hite által porából felépülni az új élet főnixmadara, a pünkösdi újjászületés örömét a száműzetés megpróbáltatásai sem tudták letörölni a költő arcáról.

Lelkészként, költőként szilárdan őrizte, őrzi magyarságát, és éleszti másokban is. Őrzi a „lőrésen át” bevillanó ősz, a lánctalpaktól „véresre karmolt utcák” megannyi konkrét, majd jelképpé magasztosult emlékeit. A természetben él, az isteni kegyelem természetében, ami alaptörvénye életének, és áthatja minden leírt sorát. Költészete az emberi lét teljességét, ahogy Kemenes Géfin László írta, „az isteni-emberi kapcsolat”-ot, az „idősorrendbe történő kibontakozását”, „a temetés-bűnbeesés-megváltás-apokalipszis egymás után következő négyesének megvalósulását” foglalja magában.

Tűz Tamás, koránál fogva is, látja az Omegát, de örökké hitt és hisz a kezdetekben. Ismeri és szereti az Életet, az Embert, a korona fényét és a saruszíjak szorítását. Ismeri, költeményekké formálja „az útkeresés gyönyörű kálváriáját”.

Tűz Tamás a csend költője. Az elmélkedő, tiszta lélek csendjét tárja fel, „a szeretet dialektikáját”, „ami átvisz az el nem múló mába”. Tűz Tamás a remény költője, az egy perc alatt megélt évszázadnyi időé, ami haza, történelem, hit, a tiszta lélekkel őrzött béke, a föloldozás, „az ég szeretete”, mind-mind egyidőben, mégis külön fűszál és rét, porszem és kozmosz: egyszer és mindörökre.

Tűz Tamás verseivel élni segít.

Gülch Csaba (1992)
Grafika: Hargitai Beáta