Kanadába kéne menni, de mivel messze van, szerencsére a juharlevelesek jönnek hozzánk, és egyre többször. Emlékszem – bár a tárgyhoz minimális felületen kapcsolódik csupán –, mennyire szerettem a Northwood című kanadai sorozatot (1991-1993) tinikoromban, amely akkor még lehet, hogy csepp volt a tengerben, manapság azonban egyre több tévészéria érkezik az észak-amerikai országból: vagy saját gyártású, vagy ott, ottani szereplőkkel és hangulattal forgatott. Az Orphan Black az előbbiek közé tartozik: a Graeme Manson író és John Fawcett rendező által futtatott sorozat elsősorban klónokról, orvosbiológiai összeesküvésről, katonai kísérletekről szól, ám mindezeken túl az emberi személyiségről, s az ezt felhasználó-kihasználó etikai határokról. Újat mondtam (mondtak ők)? Dehogy. Ám a kérdések már hosszú évek óta aktuálisak, és higgyük el, ami az elkövetkezőkben ránk várhat mindezekkel kapcsolatban, kimeríti a veszélyes (végzetes?) fogalomkörét.

A történet ötlete már 2003-ban foglalkoztatta Manson-t és Fawcett-et, akik több sorozatban futottak össze korábban (The Bridge, Elit egység, Erica világa), utóbbi bevallotta, hogy a gyakorlati megvalósulásban a 2000-es Mementó jelentős inspirációt jelentett a számára. Graeme Manson pedig az 1997-es, mára kultstátusznak örvendő Kocka (Cube) egyik írójaként ismert, így már csak illik odafigyelni arra, ami kipattan a szürkeállományából. Aztán már csak 10 évet kellett várni, hogy 2013. március 30-án megvalósulhasson a 10 részes első évad premierje Kanadában (Space) és Amerikában (BBC). A második sorozat – szintén 10 résszel – 2014 áprilisától futott, júliusban pedig bejelentették, hogy 2015-ben következik a harmadik tízes. Manson amúgy 8 évadosra, plusz egy mozifilmre tervezi az Orphan Black-et, amelyből 2015 elején képregénysorozat is kiadásra kerül az IDW Publishing-nak köszönhetően. Egyszóval éljenek a klónok!

Vagy éppen hogy inkább haljanak. Az első rész első perceiben rögtön öngyilkosságba is veti magát a fiatal és kétségbeesett Beth Childs: a hozzá (külsőleg) 100%-ig hasonló, vasútállomás peronján várakozó Sarah Manning (na ő Tatiana Maslany) szeme láttára sétál ki a beérkező vonat elé. Döbbenet. Sarah nem akar hinni a szemének, hiszen az áldozat síró tekintettel nézett rá az önhalál előtt –mintha Sarah egyenesen egy tükörbe pillantott volna. Sok idő azonban nincs a sokk okozta teketóriázásra, s mivel Sarah éppen menekülőben van drogos exbarátja, s egyéb bűnöző elemek elől, szépen magára aggatja doppelgänger-ének identitását: Beth peronon hagyott értéktárgyai és azonosítói segítségével a halott lány lakására megy, és felölti a személyazonosságát. Ám Sarah cseberből vederbe kerül, mivel Beth Childs rendőrnyomozó volt (egy csupa izom, csupa jóképűség élettárs pasival), aki éppen egy rejtélyes ügyet próbált felgöngyölíteni, ráadásul belső vizsgálat indult ellene egy vélhető önvédelem miatt. Túl sok ez a rosszból kezdésnek, igaz?

Hát még csak a folytatás! Az Orphan Black első évadában Sarah szépen-lassan, de egyáltalán nem kesztyűs bánásmódú előkészítéssel ébred rá, hogy a véletlen ikertestvér teória valójában igazi klónokat takar: Beth-en és rajta kívül még számtalan biológiai DNS-megfelelés futkos Észak-Amerika- és Európaszerte a legnagyobb fenyegetettség közepette, hiszen valaki éppen a klónlányokra vadászik, hogy egyesével küldje őket a halálba. Ráadásul Beth nyomozótársa, Art Bell is egyre jobban gyanakszik Beth (azaz immár Sarah) megváltozása miatt. Szerencsére, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, segítőtársai is akadnak Sarah-nak abban, hogy kiderítse, mi folyik a háttérben, és kicsoda is ő valójában. Féltestvére, a meleg Felix Dawkins (a zseniális Jordan Gavaris, róla később többet) mellett az időközben „felfedezésre” kerülő klóntesók is őt erősítik: a kertvárosi, tökéletes, ám kissé neurotikus, gyógyszerfüggő és iszákos háziasszony, Alison Hendrix (Tatiana Maslany, természetesen) és a tehetséges biológus-tudós, biszexuális Cosima Niehaus (Tatiana Maslany, ki más). A klónszülöttek eredettörténetében egy titkos és etikátlan, „világmegváltásra” hajazó társaság áll, amelynek törvényes fedőszervezete a hatalmas, gazdag és befolyásos biotechnológiai Dyad Intézet, élén a szintén klón Rachel Duncan-nel (Tatiana Maslany, hát nem egyértelmű?).

A Dyad természetesen tud a klónokról, hiszen minden egyes „példánynak” megvan a maga monitorszemélye (kivéve a még csak most térképre lépő, Londonban felnövő Sarah-nak), aki figyeli és információkat gyűjt róluk. Csakhogy a Dyad-nek is problémái akadnak: úgy néz ki, a klónok sorra halállal végződő betegségben szenvednek néhány génhiba miatt, amelyre mielőbb gyógyírt kellene találni, valamint – mint kiderült már – valakik módszeresen gyilkolják is őket. Ők a Proletánusok vallási szervezete, amelynek tagjaként egy újabb klón, az orosz Helena (unalomig ismétlem, Tatiana Maslany) fajtársai gyilkológépeként teljesít szolgálatot. És csakhogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az egyébként terméketlen, steril klóntestvérek közül egyedül Sarah-nak van biológiai gyermeke, az 5 éves Kira, akit Sarah mostohaanyja Mrs. S. nevel. A Dyad ámulattal fedezi fel Kirát, és természetesen meg akarja kaparintani magának, így Sarah nem kevés tűz közé szorul: a rendőrség körözi, a Proletánusok üldözik, a Dyad a biológiai laborjaiban akarja tudni őt lányával együtt. És akkor még meg sem említettük a háttérben rejtező Project Leda katonai kísérletét, amelyhez maga Mrs. S. is a legnagyobb titokban kötődik.

Szóval így nézünk ki, illetve így néz ki Tatiana Maslany és az ő egy(sok)személyes showműsora. Az orvosi és etikai kérdések-polémiák tengelyei mentén építkező sorozat egyrészt ezen témái miatt tart okot a népszerűségre, valamint a kidolgozott atmoszféra, a hihető történetvezetés, az eszméletlenül komikus fekete (és színes) humor, illetve a karakterek megrajzoltsága eredményeként. A kulcs azonban egyértelműen Tatiana, aki baromi egyszerűen (nagyszerűen) nyűgözte le a szereplőválogatáson a döntnököket: görkorcsolyával lendült be a meghallgatásra, és segített felkészülni a többi jelentkező lánynak a szerepre. De nem emiatt bizonyult a legjobb választásnak, elég csak néhány részt megnézni a sorozatból, és máris láthatjuk a zsenijét. A klónok megjelenítése nem egyszerű dolog. Nem pusztán arról van szó, hogy más ruhába öltöztetjük Tatiana-t, aztán mondja el a másik figura sorait kissé máshogyan. Teljes egészében ki kellett találni őket olyan mélységekig, hogy Graeme Manson és ő összeültek, majd megírták az adott karakter háttértörténetét a születésükig és a felmenőikig visszamenőleg. Tatiana a megjelenítésükhöz a zenét hívta segítségül magának: lejátszási listákat és táncokat társított az egyes klónokhoz, hogy körbe tudja rajzolni a személyiségüket, így lett Cosima a rave-es, Alison a balettes csajszi, míg Helenát saját ízléséből gyúrta meg. Amúgy a zenét használta fel Jordan Gavaris is: Felix karakteréhez a glam-rocker Mick Jagger-t és Billy Idol-t rángatta elő inspirációként.

A felvételeknél pedig gyakorlatilag egy „folytonossági csapat” ügyel mondjuk a helyes mimika megvalósítására: ha például egy jelenetben Alison és Sarah is részt vesznek, és a szkript szerint Alison-nak „forgatnia kell a szemeit”, akkor ők ügyelnek arra, hogy ez a „szemforgatás” biztosan Alison-é legyen, nehogy véletlenül Sarah jellem(zőj)ében történjen meg. John Fawcett rendező elmondta, mennyire időigényes procedúrába telt ezeket a „közös” jeleneteket rögzíteni, amelyek így néztek ki: ha a scene-ben együtt szerepelt mondjuk az imént említett Alison és Sarah, akkor a kameramozgásnak és -koreográfiának háromszor kellett rögzítenie ugyanazt a felvételt. Először Tatiana Alison-t játszotta el (addig Sarah-t testdublőre, Kathryn Alexandre személyesítette meg). Lement a jelenet, ekkor Tatiana „cserélt”, Sarah bőrébe bújt (a kamera ugyanúgy rögzítette a jelenetet), majd harmadszorra a kamera a szereplők nélkül vette fel a hátteret. Az utómunkálatok során kerültek aztán helyükre a klónok, azaz Tatiana-Alison és Tatiana-Sarah, és ezért volt lehetséges az, hogy akár fizikai kontaktusba is kerüljön magával Maslany. Ez utóbbinak az egyik leglátványosabb és legdöbbenetesebb példája, amikor a második évadban, a fürdőszobában kikötözött Sarah-t a halottnak hitt, vérben úszó Helena ölelgeti (kettejük viszony egy megható mixben itt). Viszont ámulatba ejtésen még ezen is túltesz a 4 klón közös tánca szintén a második szezonban: Felix lakásában Sarah, Alison, Cosima és Helena áll neki a nappaliban dance-elni egymással – ezt némi werk-beütéssel látni kell itt!

Csoda, hogy Tatiana Maslany-t a 2014-es Golden Globe Díjátadón a drámai tévésorozat kategóriában nyújtott alakításért a legjobb színésznő elismerésére jelölték? (Mondjuk az a csoda, hogy – sajnos – nem ő kapta meg.) De hogy ne boruljon már tovább egyértelműen a színpad, elkezdem Jordan Gavaris Felix-ének méltatását is. Az 1989-es születésű, kanadai színész és modellfiú (tudta valaki, Costa-Gavras távoli rokona?) nyíltan nem hajlandó magára aggatni szexuális beállítottságának címkéjét (ellenkezik ugyanis a szabadságról alkotott filozófiájával), mindenesetre annyira meggyőző Felix szerepében, hogy Tatiana mellett övé a második érdemrend az Orphan Black prioritási listán. Felix Dawkins az a művészlelkű, nyitott, szabad és kifinomult meleg srác, akit bármikor hezitálás nélkül magam mellé vennék legjobb barátként. A néha félmeztelenül (pucér hátsóval) flangáló, ecstasy-t és fekete szemceruzát moderálva használó, nőies taglejtésekkel viszont nem fukarkodó Felix sorozatbeli atmoszférateremtése tökéletes. Nemcsak hangulatot ad és ragad meg azonban, hanem mintegy pluszdimenzionális testet, létjogosultságot és hajtóerőt biztosít a klónok számára. Nélküle nehezen működne a sorozat, hiszen dramaturgiai szerepén túl olyan karakterisztikát biztosít ő, amely hiányéban egyik-másik Sarah-megtestesülés nem úgy működne, ahogyan. Szóval Jordan Gavaris, de jó őt látni (főleg ebben az összeállításban)!

Az Orphan Black tehát 2015-ben visszatér a harmadik évaddal (és remélhetőleg még sokkal többel is), de az első két szezon lezárását követően valószínűleg nemcsak a történeti irányvonalban lesz változás, hanem ezzel összefüggésben valamelyest a hangulatiban is, hiszen egyfajta „továbblépés” következik. Annak mindenképpen szurkolok, hogy a Tatiana Maslany-ra való alapozás ne változzon, mert – ahogyan azt az elmúlt, hosszú-hosszú sorokban világosan értésre adtam – ez a sorozat egyenesen ő maga (itt látható, mit nyújt Alison-ként). Úgyhogy reméljük, nem is lesz kevesebb! Egyszóval Sarah, Alison, Cosima, Helena (és még Tony, született Antoinette, a „meglepetésklón”) sok-sok (ki)kacsintást még ránk, de vigyázva, össze ne keverjétek magatokat-egymást!

Eredeti cím: Orphan Black
Műfaj: thriller, sci-fi
Forgalmazó tévécsatorna: BBC America
Amerikai adásba kerülés: 2013-
Eddigi évadok száma: 2
Eddigi részek száma összesen: 20

Szilvási Krisztián

A Tévésorozatok korábbi cikkei:

- 1. rész: Befutó (Luck)
- 2. rész: Jim szerint a világ (According to Jim)
- 3. rész: Gyilkosság (The killing)
- 4. rész: Sikersorozat (Episodes)
- 5. rész: The Walking Dead
- 6. rész: Amerikai Horror Story (American Horror Story)
- 7. rész: Helix
- 8. rész: Gyilkos hajsza (The Following)
- 9. rész: Bates Motel: Psycho a kezdetektől (Bates Motel)
- 10. rész: Hannibal