Léna Szancova 1958. március 23-án, az akkori Szovjetunióban született a Moszkvától 200 km-re lévő Novomoszkovszkban. Gyerekként meséket, verseket írt. Ám kamaszkorában egy rajzstúdióba vitte érdeklődése, beleszeretett a képzőművészetbe, s ezután már titkon festő akart lenni. Szülei ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy „rendes szakmája”, ezért elkezdett Szentpéterváron (Leningrádban) építészetet tanulni, s 1982-ben diplomát is szerzett építészetből.

Az egyetemen az építészet mellett nagy hangsúlyt fektettek a művészeti ismeretekre, a képzőművészeti oktatásra, a hallgatók neves mesterektől tanulták a különböző festészeti technikákat is. Léna egyetemi évei alatt rendszeresen készített portrékat, alakokat, tájképeket, csendéleteket, belekóstolt a vászonfestésbe, batikolásba és kerámiakészítésbe, így egyre jobban ráébredt arra, hogy a festészet az, ami legközelebb áll hozzá, ez az, amit egész életében szeretne művelni. Példaképei Renoir, valamint honfitársa, a jól ismert portréfestő, Zinaida Serebriakova voltak.

Egyetemi évei alatt szerelmes lett egy magyar fiúba, férjhez ment hozzá, és 30 évvel ezelőtt vele jött Magyarországra. Eleinte nagyon nehezen ment neki a magyar nyelv tanulása, de most már kitűnően beszél magyarul. Jelenleg Szolnokon él egyetemista lányával és édesanyjával.

Lena Szancova egyedi festői világa érdekes színfoltja a kortárs művészetnek. Képei számos nemzetközi galéria és magángyűjtő gyűjteményét gazdagítják Franciaországban, Hollandiában, Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Görögországban, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Spanyolországban és még több helyen a világon.

Egy vele készült interjúban a művésznő bevallotta: „Legjobban az emberi kapcsolatok inspirálnak, és ebből merítem az ihletett nap mint nap.”

A (képző)művészetek jövőképével kapcsolatban ezeket mondta: „Ha műtárgyakkal, értékekkel veszik körül magukat az emberek, akkor valószínűleg az életminőségük is javul majd, ez is egyfajta ráhatás. Én úgy érzem, hogy ehhez az emberek még nem elég nyitottak. Képzeljük csak el, hogy először csak kevesek lakását díszítik kortárs festmények, aztán ez lehet példaértékű, azaz ragadós. Ha egy társaságon belül valaki elkezd festményeket vásárolni, utána megtetszik a másiknak, annak a barátjának és így tovább. Igaz, hogy ez elég hosszú folyamat, de előbb-utóbb kialakul egy műkedvelői kör, és akkor az egész jövőkép szebb lesz.
Ha pedig máshonnan közelítem meg a kérdést, akkor az oktatás változtatásával kellene kezdeni. Ameddig heti egyszer van egy rajzóra az iskolákban, és ott is csupán egyszerű feladatok vannak, nem tudják a gyerekekkel megszerettetni a művészetet. Az iskoláknak általában nincsen arra pénzük, hogy a gyerekekkel elmenjenek múzeumokba, buszokat béreljenek, és ami még ezzel jár, tehát semmilyen olyan behatás nem éri a gyerekeket, amely felkeltheti az érdeklődésüket, és ezért nem is lesznek befogadóak. Maguk a tanárok sem tudnak túl sokat arról, hol tart ma a kortárs művészet. Az ideális persze az lenne, ha egyszerre jönne a változás minden irányból.”

A megnyitó után a jelenlévő hölgyek közül többen megrohanták a művésznőt, és puszijaikkal árasztották el. Kiderült, Szancova a közelmúltban már járt Győrben, s meglátogatta az egyik képzőművész alkotókört is. Ismerősként ennek a tagjai köszöntötték ilyen bensőségesen. A megnyitó jó alkalom volt arra is, hogy Léna két nappal korábbi születésnapját is megünnepeljék.

Molnár György művészetbarát,
a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség (GYAK) tagja

Fotógaléria: Léna Szancova festményei a Múzeumházban

47 kép