Télen, mikor csikorgott a hó, mikor a házfedelek olyan fehérek voltak, mint az abrosz, akkorról még visszaemlékeznek a kis Jézuska születésére. Bethlehemes pásztorok elénekelték szép versekben. Mélyen megható volt, hogy a kis Jézuskát hogy melengették leheletükkel az oktalan állatok…

Hát ma megint annak a történetnek a folytatása van.

Látszik is mindenről. A kemencében most is olyan nagy tűz lobog, mint akkor. A dagasztóteknőben ugyanaz a finom fehér tészta dagadozik. Az édes mama két összekötött lúdtollal tojássárgájából festi a pohos fonatosokat, melyek kívánatosan terjeszkednek el a pléhekben. Ez aztán az igazi ecset!

Ott künn a mozsárban mákot tör az öregbéres, csak úgy döng bele a ház, amint hatalmasan felelget a szomszédba, ahol szintén mákot törnek.

A kisgyerekek kiérzik ebből a rendkívüli jövőt, s kíváncsian tudakozódnak, hogy most ugyan ki született.

– No, hát gyere ide a térdemre, te kis mamlasz. Majd elmondom. Nem született ma senki, hanem az a kis Jézuska, aki az aranyos diókat hozta télen, meghalt.

– Meghalt szegényke?

– Hiszen láttad a szobában lerajzolva a kereszten. Ott a nagy kép az apa ágya fölött.

– Az a szakállas ember? Hiszen a Jézuska még kicsike.

– Megnőtt azóta, bohó... Nagy lett, férfi lett, az igazságot hirdette, hát megfogták a zsidók, és keresztre feszítették...

– Megint azok a csúnya zsidók...

(Nem megint az, te csacsi. Hanem ez a többi a megint.)

A kétezer éves történet így kíséri a gyermekek képzelődés világát egész éven át karácsonytól húsvétig, húsvéttól pünkösdig, s megújul a szent rege évről évre, mint ahogy a régi füvek nőnek újra a réten, s a régi lombok visszaaggatóznak a fagallyakra.

Nagycsütörtöktől egész szombat estig megy a gyász. Élénk színű kendőt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illő most, se slingelt kötény, vagy piros galand.

A templomban a szent passiójáték folyik. Oh, a kis gyermekek milyen haragvó szívvel, milyen megriadt tekintettel nézik a „fölfeszítést”, s hogy villognak szemeik, mikor fölharsan szombat este a halleluja, hogy az »Üdvözítő föltámadott«.

Hát igaz lehet-e ez mind?

Igaz, bizony igaz! Mire felnőnek e kicsinyek, minden meg fog változni körülöttük. Más világ lesz, más emberek. Sőt még ugyanezek az emberek is mások lesznek. Erdő helyén mocsár lesz, mocsár helyén szántóföld lesz, házak helyén tövis nő és dudva... Mindent összezavarhat, felfordíthat az idő, de a szent rege mindég marad, s örök kísérője lesz az emberiségnek.

Az Úr föltámadt harmadnapra. Újra zúg a harang a toronyban. Az igazság diadalmaskodott, s efölött most már örülni illik minden jámbor kereszténynek.

Van is elég öröm a programon. Minden nemű és korú ember megtalálja a magáét.

Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, s ez az a nap a tót ember szerint, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is. A szüret még nem volt olyan régen, hogy meg ne maradt volna a pincében a legjavából egypár liter: annak most végire kell járni vidám beszélgetés mellett. Úgyis képviselőjelölteké fog ezután fogyni.

Koma a komával, sógor a sógorral összeülnek, s kicserélik eszméiket a világ dolgainak a folyásáról.

– Mégiscsak azt mondom én, sógor, hogy nem bolond ember az a Tiszai Kálmány. A béresben is az olyat szeretem, aki kilenc évig állta meg egy helyen…

– De mást beszélnek a baliak. Erősködnek, úgymond, hogy ők jobban tudnák…

– Sok beszédnek sok az alja, sógor.

– Dejszen, a hordóra is jó minden tíz esztendőben új abroncsot verni.

– Meghiszem; de már azt az egyet mégse engedném, hogy a vasabroncsot levegyék s nyírgúzzsal tartsák össze a dongákat. Mert abroncsa válogatja, sógor…

– A fekvés is jobban esik, ha az ember az egyik oldalról a másikra fordul.

– De fordulás közben könnyen ki is pottyanhat az ágyból. Annak a mondója vagyon én, hogyha karó helyett oszlop jön ám rajta, de nem sokat hederítek rá, ha úgy szólnak: »Félre erdő, bokor jön helyetted«. Nem bolond az erdő, hogy félre menjen!

Ilyen szép jelképletes szavakban morzsolgatják a nagy politikát az atyafiak iddogálás közben. Igaz, hogy egyik se lesz bölcsebb belőle, de legalább az idő telik jól és gyorsan.

De az öregek mulatsága nem ér egy pipa dohányt sem összehasonlítva a fiatalokéval.

A szűcs már harmadnapra rajzolja penicilusával a festett tojásokat. Ékesebbnél ékesebb figurákkal telik meg a piros fal. Madarak, tulipánok, szívek, vasmacskák, rózsák s mindenféle jelvények pompáznak rajtok. Filigrán keze van a majszternek: csupa gyönyörűség, ahogy az kivakarja mindenkinek kívánságát.

A színes tojásoknak nagy szerepük van húsvét másodnapján, mert akkor esik az öntözködés.

Hajadon leányok már két hét óta számítgatják, néha előre megálmodják: ki jő őket megönteni.

Melyik legény kapja a legszebb tojást? Ennek a virágtalan is jó lesz. Amazt pedig csak egyszerűen mézes pálinkával fogják megkínálni a szülők. Aki a színes tojást kapja, az lesz az igazi.

De azt nem nehéz kitalálni, ki kapja. Hiszen arról már húsvét első napja tájékoztathatta az illetőt.

Minden leány bokrétát küld ezen a napon korán reggel annak a legénynek, akit ki akar tüntetni. Nem igazi virágból van a bokréta, hanem a boltban vettből, mert ez a divat. A bokrétán alul pántlika van kötve csokorra, melynek a két vége lefityeg a kalapról. Mert a csinált bokréták mind egyformák, hanem a pántlikáról ösmeri fel a leány napközben, hogy az ő virágát tűzte-e fel a legény vagy másét. Mert aki szemrevaló, kap az nem egy bokrétát, de tízet is.

Persze az erkölcsök mindég fogynak, fogynak. A leányok most már négyfelé is küldik a virágot, s a legény köröskörül tűzdeli kalapját kilenc bokrétával nagy hivalkodásában. – Most már nehezen ismeri ki a becsületes vonzalmat az ember; mert ráfekszik arra is, letakarja szemünk elől az átkozott „módi”.

– Csak jó idő lenne húsvét másodnapján!

Ez a jámbor óhajtás fakad fel a szívekből a falvakon.

Mert ha mosolyog a nap ilyenkor és nevet, akkor szabad az öntözködés. Akkor kiviszik Pannát vagy Örzsét a kúthoz, s úgy öntik meg vödörrel, hadd legyen friss egész esztendőben. Ilyenkor aztán sikoltozik, duzzog, de legalább meg szabad fogdosni is. A szerelem szereti a durvaságot, ha őt szolgálja.

Hanem ha hideg idő van, akkor csak odabent az öregek szeme láttára történik meg az ünnepélyes aktus. Egy hitvány bögrécskét nyomnak a legény markába, abból önti meg módosan, szégyenlősen, a java szétfut a ruháján, alig csípi meg egy-két hideg csöpp az eleven testet. Sovány egy húsvét az ilyen!

Hanem az az igazi a kútnál. Amikor csuromvíz lesz a patyolat ingváll, nedvesen odatapad a derekához, s ingerlő idomait igazi színökben mutogatja.

Mindjárt hétfőn reggel népes lesz a falu, dörömbölés, vihogás, sikoltás hangzik mindenünnen. A legényeknek van dolguk, sorba járni a házakat egész a miséig. A misére fölszedik a lányok az ünneplő ruháikat, akkor már nem szabad bolondozni többé.

Hanem a kisebb fiúk járhatnak egész nap az egykorú kislányokat meglocsolni. A szülők mindenütt szívesen látják őket, s teletömik zsebeiket kaláccsal, tojásokkal és ezüstpénzekkel. Ez apró fiúk nagy karavánokká verődnek, s úgy mennek csapatostul kislányos házakhoz: míg estefelé aztán megosztoznak a közös zsákmányon.

„Saját kezükre” csak a tehetősebbek dolgoznak, a bíró uram fiacskája, vagy a nótárius gyermeke, aki különösebb kedvezményekben részesül arisztokrata voltánál fogva, s ebből a szempontból nem lehet kompániába senkivel, mert rövidségére szolgálna.

Természetes, hogy az általános jókedvben megereszkedik az öregek fagyossága, s bizony nénémasszonyomokat is megöntik a jó rokonok, szomszédok és ismerősök merő tréfából is. Van elég tönkretett ruha, gondolhatni, s emiatt bosszankodás.

De hát nem esik messze a fizető nap. Reggelre már nagyot fordul a világ, az asszonyok dolga áll feljebb.

Most a kisleányok mennek vissza locsolni a tegnapi látogatóikat. Szemérmesen, félénken lépegetnek a kis kötényeik alá rejtett bögrével. Az alvó fiúcskát (mert az a virtus, ha olyan korán jön a kis Borcsi, mikor még Gyurica alszik) felrángatják az ágyból, s maga az édesanyja viszi oda a veszedelembe... zsupszt… egyet villan a zöld bögrécske s brr… összevacog a foga a hideg víztől. Megtörtént. Már most tessék csak visszaadni a piros tojást, amit tegnap szereztél.

A nagyobb leányoknak nem illik a legény után járni. Ők nem is mennek, de a bosszú azért el nem marad.

Összeszövetkeznek a legpajkosabb menyecskékkel délután, s amint kiülnek sütkérezni utca hosszat elülve hosszú sorban mindenütt a házak előtti padkákat, ott a vödrök és a tele kancsók elrejtve a hátuk mögött, s amely férfiember ilyenkor az utcán mer mutatkozni, pajkos jókedvökben ugyancsak zuhogtatják nyakába az áldást.

Estefelé pedig, mikor mindinkább vérszemet kapnak, még az átutazó furmányosok sincsenek megkímélve.

Minden férfi ellenség! Ez a jelszó.

Van hangos lárma, kitörő jókedv, csatara egész késő szürkületig, míg az esteli harangszó megkondul.

Akkor aztán kezdődik a tánc a faluban.

Vége az ellenségeskedésnek. Ott megint minden asszony és minden férfi kibékül.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.