„A költészet az ember létezésének egyetlen konkrét bizonyítéka” - írta Gabriel García Márquez. Tudjuk, hogy a nagy civilizációk szent könyvei versben íródtak, mítoszok, eposzok szólnak hozzánk hexameterek és jambusok szárnyain, sok filozófus költői nyelven fogalmazta meg tanításai esszenciáját.

A költészet mindannyiunk anyanyelve, ám mára mintha halványulna bennünk ez az ősi nyelv. A világnap egy jó alkalom, hogy emlékeztessen arra, hogy milyen fontos dolgot veszíthetünk. Mert a líra a legmélyebb rétegeinket érinti meg és hívja életre. Érdemes tehát újra felfedeznünk, újra megtanulnunk, mert rejtjeles üzenetet hordoz önmagunkról.

„...a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában. Ezt nem csak úgy értem, hogy versek nyelve szebb, színesebb, csiszoltabb, hanem úgy is, hogy ebben a nyelvben a legtöbb szónak a hétköznapi jelentéstől lényegesen elütő értelme van. ... kibővül, bölcseleti elemeket szív magába, melyet nem lehet ridegen meghatározni, csak édesen és borzongva megsejteni.

A költő, a lírikus mindig önmagáról, jobban mondva önmagának és a világnak egymáshoz való viszonyáról szól. Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az isten-megérzés élménye – minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben.” Dsida Jenő

„A verseket nem írjuk, hanem éljük” – írta Hamvas Béla. Akkor éljük őket, ha képesek vagyunk észrevenni a természetet átható költőiséget, ha kapcsolatba kerülünk saját belső természetünk, lelkünk ritmusával. Ha úgy vagyunk jelen az életben, olyan intenzitással, ahogyan a poéta, aki néhány sorba sűríti a legmélyebb gondolat és érzelem esszenciákat.

„A költészet minden tudások közül a legelső és a legutolsó - épp oly halhatatlan, mint az emberi szív.” William Wordsworth

A líra megújító hatása abban rejlik, hogy emlékeztet gyökereinkre. Hogy hová nyúlnak e gyökerek, arra elgondolkodtató választ adhat a görög mitológia. Eszerint a költők a Múzsák kegyeltjei. A Múzsák Zeusz és Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének lányai, akik azzal a feladattal születtek, hogy dicsőítsék az isteneket, és enyhítsék az emberek gondjait, fájdalmait. Ők a múlt és jelen ismerői, akik az emberi és isteni szféra közötti összekötő kapcsot is jelképezik.

A költő küldetése: emlékeztetni, felidézni az emberben valódi önmagát. Hidat verni a látható és láthatatlan ember, a látható és láthatatlan világ közé. Ezzel a megújulást, a lélek tavaszát hozza el újra és újra fáradhatatlanul, akár évszázadokon át. Mert az ihletett poéta halhatatlan, üzenete örökzöld.

Friedrich Schiller: Remény

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

Fordította: Dsida Jenő

Szabados Éva

A kép a http://commons.wikimedia.org/wiki/Main_Page szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt található.