1107

Félig már jó lemez – Wolfmother lemezkritika

Wolfmother – Victorious (Ume)

Nagyon dühös vagyok Andrew Stockdale-re, a Wolfmother énekes-gitáros-vezetőjére. Ennek az embernek minden a kezében van (vagy volt?) ahhoz, hogy zenekara egy komplett életművel rendelkező, nagyszabású formációvá váljon, és ne csak egy egylemezes csodaként emlékezzenek rájuk, akik tíz évvel ezelőtt letarolták a fél világot.

Egy évtizede, amikor a monumentális debütáló lemez megjelent, a garázsrock-revival már kifulladt, az alternatív gitárzene épp az eldiszkósodás fázisában volt, a fesztiválok népe önfeledten new rave-re tombolt. A Wolfmother, amely a Black Sabbath muzsikáját White Stripes-os énekléssel és Queens of The Stone Age-es hangzással kombinálta, felszabadítóan hatott ebben a fullasztó közegben.

Stockdale-ék sikere valóságos vintage hard rock revivalt indított el, amely a mai napig tart. A kiadók immár futószalagon kínálják a közepesnél közepesebb pszichedeikus kemény rock csapatokat, akik a hajviselettől az öltözködésen és a felszerelésen át a lemezborítókig mindenben professzionálisan imitálják az 1969-ben indult klasszikus bandákat, de valószínűleg soha nem fognak akkora számokat összehozni, mint a Woman vagy a Joker and the Thief az első Wolfmother lemezen. Az ausztrál csapat azonban nem tudta tartósan meglovagolni a sikert, mert az alapító tagok elhagyták Stockdale-t, a 2009-es Cosmic Egg pedig a nyitó California Queenen kívül egyetlen igazán emlékezetes dalt sem tartalmaz.

Az ezt követő időszakban a bénázások nem akármilyen szinten folytatódtak tovább. 2013-ban kirakták a Soundcloudra az időközben elkészült harmadik lemezt, majd rövid időn belül visszavonták, és hamarosan, némileg megváltoztatott tracklisttel, Andrew Stockdale szólólemezként jött ki Keep Moving címen – ugyanazokkal a tagokkal! Ez már tényleg túl volt az átlagember felfogóképességén, nem is csoda, hogy a lemez megbukott. Pedig rendkívül jó anyag, van rajta hat-nyolc erős, slágeres szerzemény, elmaradtak a tolkienes, misztikus témák és a prog-rockos beütések (nekem ezekkel korábban gondjaim voltak), és az egész kapott egy jó kis mocskos rock ’n’ roll ízt. A mai napig nem tudom megemészteni, hogy ez a kiváló lemez ilyen sorsra jutott.

Stockdale is érezhette, hogy valamit orbitálisan elcseszett, mert 2014-re ismét Wolfmother néven sebtében összetákolta a New Crown című, hangzásában és kompozíciók tekintetében is rémesen rossz korongot, ami után én teljesen leírtam magamban a szebb napokat is megért formációt. Ez év elején emiatt némileg meglepve láttam, hogy új Wolfmother-album van kilátásban, elég erőteljes promócióval megtámogatva. A címadó Victorioushoz készült beharangozó videoklip azonban roppant kínosra sikeredett, a szám sem különösebben tetszett, ezért szkeptikusan vártam az albumot.

Az anyag meggyőzött róla, hogy ha Andrew Stockdale valamit jól csinál, az kimagaslóan jó, ha viszont rosszul, az borzasztó. Az album ugyanis tartalmaz öt kiváló szerzeményt: The Love That You Give, City Lights, The Simple Life, Gypsy Caravan, Happy Face – ha ezekből készült volna egy öt számos EP, nagyobb fan lennék, mint valaha. Gyilkos riffek, dögös hangzás, hasító énekhang, fülbemászó refrének, lendület, súly, minden bennük van, ami a Wolfmothert az összes wannabe vintage pszichedelikus hard rock zenekar fölé emeli. Néha ugyan a tempó- és ritmusváltások, például a Happy Face-ben, kissé indokolatlannak tűnhetnek, és Stockdale időnként nem tudja 100%-osan elmaszkolni, hogy nem igazán tud szólógitározni, de ezeket a felvételeket napok óta nem tudom kirobbantani a lejátszómból.

 

A lemez másik fele azonban katasztrofális, ami nagyon lerontja az összképet. Ráadásul a szerkesztés is rosszul sikerült: a nyitó The Love That You Give és a már ecsetelt, nem túl meggyőző címadó után következő Baroness refrénjét egyszerűen kikérem magamnak, az igazi büntetés közvetlenül ezután következik. A Pretty Peggy az a fajta, Coldplay-es (?) himnikus, balladisztikus stadionpopszám, amit dögivel hallhatunk a rádióban, és leginkább a United Colours of Benetton által szponzorált harmadik világbeli sportesemények reklámjainak zenéjére emlékeztet. 2016-ban az egyszeri zenehallgató három, a lemez első felében hallható gyenge szám után már skipeli is a lemezt a lejátszóban.

Hasonlóan kiábrándító a Best of a Bad Situation, amelyet egy kritikus egyenesen a Bon Jovihoz hasonlított. Az ilyen szintű ellentmondások miatt is nagyon kellett volna valaki Stockdale mellé, aki segített volna elválasztani az ocsút a búzától. Korai zenésztársai, akik az első lemezen együtt dolgoztak vele, valószínűleg betöltötték ezt a szerepet, ám amióta egyszemélyes zenekarként működik, stílusérzéke gyakran látványosan cserbenhagyja. Az öt számos „EP”-t azonban mindenkinek teljes szívből ajánlom! 5 / 2,5

Kőváry Zoltán
Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.03.22