A baj csak az, hogy ezen ostromfilmek valójában minden idők legjobb ostromfilmjének, a Die Hardnak mintájára készültek. Ami viszont nemcsak egyszerű ostromfilm, hanem a modern akciófilmek első prototípusa. Számos film készült azóta a mintájára: az Air Force One Die Hard volt egy speciális repülőn, a Cliffhanger Die Hard volt egy hegyen, a Veszélyes vizeken Die Hard volt egy folyón, és ugyanígy a Támadás a Fehér Ház ellen Die Hard volt egy híres fehér épületben. Amely bizonyos bakikkal bár, de működőképes történettel állt elő, egy kiforrott rendezővel és tehetséges szereplőgárdával.

A London ostroma viszont nem egyszerűen Die Hard koppintás, hanem egy Die Hard koppintás másolata, és ebben a sokszoros áttétben bizony elveszik az a 90-es évekbeli báj, ami miatt John McClane-t a mai napig szívesen nézzük. Különösen, hogy egy olyan rendező (Babak Najafi) kaparintotta a filmet kamerája elé, aki a Banshee néhány epizódján kívül nem tett le komoly munkát az asztalra. Najafi tapasztalatlansága végig érződik a filmen, kezdve a túlságosan lassú felvezetéstől, a látványosnak szánt, ám üvöltő mű CGI-já alacsonyodó városromboláson át, a magukat túlságosan komolyan vevő szereplőkig bezárólag.

A történet szerint meghal az angol miniszterelnök, akinek hivatalos temetésére összegyűlnek a világ vezetői. Hamarosan kiderül, hogy persze csapdáról van szó, és egy közel-keleti terrorista család áll bosszút húguk haláláért. A német, a francia, a kanadai és a japán államfőt megölik, egyedül az amerikai elnök menekül meg Gerard Mike Banningjének köszönhetően. És ezzel az apró mozzanattal hülyére sikerült venni a világ összes testőr / titkosszolgálati / rendőrségi csapatát – kivéve persze az amerikaiakat.

Ám itt még messze nincs vége a történetnek, hiszen a testőr-elnök páros kénytelen Londonon keresztül menekülni a dzsihadista lefejezés elől. Banning persze jön, lát, gyilkol és győz, hogy visszaűzze a karikatúra, ISIS-másolat terroristákat oda, ahonnan jöttek, miközben mélyenszántón összefoglalja az USA jelenlegi külpolitikáját: „mindenki terrorista, amíg másnak nem bizonyul”.

A sztori tehát bár többé-kevésbé áll a lábán, mégis nehéz elmenni az olyan égbekiáltó hibák mellett, mint például, hogy vajon miért nem ismeri fel egyetlen rendőr / titkosszolga / királyi testőr sem a kollégáit, hogy a terroristák gond nélkül grasszálhassanak a brit utcákon, vagy hogy hova lesz a nyüzsgő metropolisz lakossága egyetlen perc alatt, hogy aztán Banning és Asher a 28 nappal később kihaltságát idéző Londonon keresztül futkározzon fel s alá, és ha már így van, ugyan miért nem kopognak be az első ajtón, hogy elbújjanak a terroristák elől.

Mindez nem is lenne baj, ha a film nem szeretné rendkívül komolyan venni magát, hanem hagyná, hogy a színes-szélesvásznú rajzfilm sok robbanással és agyatlan egysorosokkal tegye a dolgát. De nem. A London utcáin rohangáló John Rambo / Superman kombónak (akinek a legnagyobb lövöldözésben is vasalt nyakkendőjét csak James Bond múlhatná felül) Amerika kapitány hazafiasságához híven feltétlen meg kell osztania a halódó terroristával, hogy Amerika bizony „még ezer év múlva is” élni fog és virulni, míg a terrorizmust valahova a Ground Zero alá temetik majd.

Ám a London ostroma mégsem tejesen nézhetetlen. Esős délutánokra – mikor már az összes 90-es évekbeli akciófilmet kipipáltuk – egész kiváló. Mert Butler jól verekszik, Eckhart jól hozza az esetlen, de lelkes tanítványt és Morgan Freeman szemmel láthatóan élvezi az aggódó alelnök szerepét, aki jutalomjátékként levonhatja a film tanulságát: sosem tudhatod, mikor csapódik be a következő rakéta.

Jancsó Orsolya
Forrás: cinestar.hu