Lényegében a filmkezdés is ezt erősíti azzal, hogy egy éppen tönkrement lemezkiadó életébe csöppenünk bele, akik kétségbeesetten próbálják legalább annyi ideig a felszínen tartani a vízzel már rég tele lévő hajót, amíg a német-holland Polygram meg nem veszi őket. Ez tehát az alap bonyodalom, ami abban az időszakban alapból olyan körítéssel járt, amit filmen megjelenítve egyáltalán nem kell kiszínezni ahhoz, hogy szórakoztató legyen.

A New Yorkban játszódó Bakelit sorozat egyik nagy erénye, hogy mindent a legapróbb részletekig korhűen ábrázoltak. A hátizsáknyi drogot tényleg az A&R asszisztens fiókjában tárolták, a kiadó emberei tényleg magánrepülőgéppel jártak, a szövegelés tényleg ennyire politikailag inkorrekt volt (antiszemita, rasszista beszólások bőven vannak a filmben), és tényleg ott vert át mindenki mindenkit, ahol tudott. Nem mintha ez utóbbi túl sokat változott volna mára, csak nem feltétlen egy lemezkiadóban csinálják. A filmben gyönyörűen látszik, hogy egy olyan gigazenekar, mint a Led Zeppelin is csak egy eladható termék volt, semmi több, és a tagokat is csak a drog meg a csajozás érdekelte, a menedzser csinált mindent. Más kérdés, hogy Peter Grant személyében nekik olyan menedzserük volt, aki tényleg ráborította az asztalt az emberre, ha valami nem tetszett neki, és hát általában nem sok minden tetszett neki.

Grant, ahogy egyébként Robert Plant és John Bonham, is benne van a filmben, de később várható más sztárok, például David Bowie felbukkanása is. Az első bekezdésben emlegetett Majdnem híres nem vállalta be, hogy színészek játsszák el a Black Sabbath tagjait, a Bakelit ebben sokkal bátrabb. A teljes New York Dolls zenekart is feltették a színpadra például, a zenéjükkel együtt.

A sorozat egyébként keveri a fikciót a valósággal. Rengeteg tényleg megtörtént dolog van benne, maximum annyi csúsztatással, hogy esetleg nem pont ott, és nem pont akkor történtek. Ezek leginkább Mick Jagger Rolling Stones-énekesnek köszönhetőek, aki sokkal kevésbé vett részt a Keith Richards-féle önpusztításban, így ő legalább emlékszik dolgokra a hetvenes évekből. (Richards egyik nagy baja is az volt Jaggerrel, hogy inkább a biznisszel törődött, mint a zenével meg a partizással.)

A tíz részbe állítólag mindent belesűrítettek, amit tudtak a hetvenes évekről, így már a kétórás nyitó epizódban kapunk punkot is, holott az azért pár évvel később bukkant fel. Lesz még benne glam rock, progrock, disco és némi hiphop is, szóval a zenebuzik elvileg egy olyan sorozatot kapnak, ami hivatkozási alapul szolgálhat majd a vég nélküli vitatkozásaikhoz.

Van benne egy főszereplő punkzenekar, a Nasty Bits, őt teljes egészében kitaláltak, csak a sorozathoz készültek, a frontember pedig nem más, mint Mick Jagger fia, James, akinek amúgy van az életben is saját zenekara, bár újabban inkább színészkedik. És ha már színészkedés, Bobby Cannavale jó főszereplőként, a kiadó lendületes vezetőjeként, aki őrlődik a család és az üzlet között. Olivia Wild, Cannavale feleségeként még nem mutatott sokat magából az első részben, de a nem éppen patyolattiszta múltjára való utalgatásból kiindulva gyaníthatóan ez jelentősen változni fog a továbbiakban. Aki viszont a legnagyobb figyelmet érdemel a főszereplő mellett, az az A&R asszisztensként feltűnő Juno Temple, aki nagyjából egyedül látja a jövőt, és viszi be a kiadóhoz a megmentő Nasty Bits zenekart (vagy csak dugni akart az énekessel).

Egy dolog árnyalja igazából csak a filmet, mégpedig az, hogy a Martin Scorsese rendezte első részben felbukkan egy gyilkossági szál is, a folytatásokon pedig nem más múlik, mint hogy kiderüljön: ez az egész, kétségkívül klasszul ábrázolt zeneipari hercehurca csupán csak a környezetét adja-e egy gyilkossági thrillernek, vagy esetleg marad továbbra is a szex, a drog és rock and roll a főszereplő.

 A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Bakelit című sorozat első része már nézhető is az HBO GO kínálatában, ráadásul regisztráció nélkül.

Dankó Gábor
Forrás: langologitarok.blog.hu