1206

Krónikus D-vitamin hiány

Öt friss rock- és metállemez kritikája

Vajon a Dream Theater mennyire túlozta el az új lemezét? Vajon Abbath szólólemezt adott ki vagy az új Immortalt? Vajon a Witchcraft mitől változott ennyire? Vajon a Megadeth meddig marad a thrash metalban? Vajon az új Ignite jobb, mint az előző? Megmondunk mindent.

WITCHCRAFT – NUCLEUS (NUCLEAR BLAST)

A Witchcraft retro rock/metalja sokáig csak egy szűkebb kört érdekelt, de azért a jól sikerült első három album – és főleg a harmadik, a The Alchemist – hatására a Nuclear Blast idejében észbe kapott, és az akkori divathullámot meglovagolva átigazolta a zenekart a Rise Above-tól. A svédek meg is hálálták a bizalmat, a 2012-es Legend kedvező fogadtatásra talált, a közönség és a kritikusok is szerették a slágeres, kerek dalokat. Mit csinál ilyenkor egy „normális” banda? Nyilván üti tovább a vasat, amíg meleg, és jó fiú módjára készít egy kvázi Legend 2-t, hadd örüljön mindenki. Ehhez képest Magnus Pelander, a Witchcraft énekese (már nem először) sikeresen elmart maga mellől szinte mindenkit, s egymaga megírta a következő LP összes szövegét és zenéjét. A könnyen emészthető, Thin Lizzy-s, maidenes, ikergitáros dallamok gyakorlatilag eltűntek, helyüket felváltotta valami egészen borult, a fuvolás progresszív rockot és a Black Sabbath legpőrébb doom metalját vegyítő zene, 8, 14, 16 perces dalszörnyetegekkel. A Breakdown például gyakorlatilag két témából áll: az elsőt 7, a másodikat 9 percen át gyalulják az agyba, a végére hisztériába hajló énekkel, sejtelmes kórussal és hegedűvel súlyosbítva, hogy szinte belekábul az ember. Minden tiszteletem Pelanderé: azt csinálja, amit szeret, úgy csinálja, ahogy ő a legjobbnak gondolja, és látszólag az sem zavarja, hogy tiszta erőből fut fejjel a falnak. Példaértékű magatartás! 4/5 (SCs.)

ITT HALLGASD!

IGNITE – A WAR AGAINST YOU (CENTURY MEDIA)

Az Ignite esetében egy két lemez közötti tízévnyi szünetet az sem indokolt volna, ha Téglás Zoli a való életben is úgy végzi, mint saját karaktere az Argo 2-ben. Bár, ha azt vesszük alapul, hogy a nüansznyival technikásabb zenében utazó Dream Theater félóránként jelentkezik egy lottyadt albummal, akkor mégiscsak a Los Angeles-Veresegyház hardcore/punk tengely munkamódszere a nyerőbb. Az A War Against You ugyanis legalább olyan bölény lett, mint a 2006-os Our Darkest Days. Az obligát punkhimnuszok mellett akad néhány kevésbé nyilvánvaló (és talán egy-két felejthetőbb) darab is, az új Ignite-mű majdnem végig egységesen toronymagas színvonalú. Ami pedig a Falu című záródalt illeti: valahogy így kell hazaszeretetről csárdáskirálynős, pörköltnokedlis maníroktól mentesen értekezni. 5/5 (nausea)

ITT HALLGASD!

MEGADETH – DYSTOPIA (UNIVERSAL)

A sérült egójú diktátorok közül sokan építettek már fel figyelemre méltó karriert, azonban sem Napóleon, sem Hitler nem gitározott úgy, mint Dave Mustaine. Aki 54 éves korára talán felismerte, hogy egészen pofás lemezeket sikerül összehoznia, ha épp nem érez kényszert izzadtságszagú zenei kísérletekre. A finoman szólva is felemás Super Collider, majd Shawn Drover és Chris Broderick elüldözése után felvette Chris Adlert (Lamb Of God) és  Kiko Loureirót (Angra), és összedobott háromnegyed órányi Megadeth-esszenciát az Endgame stílusában. És nem mintha a jó Dave nem tudna kiváló dallamokat írni (halld a Dance In The Raint az előző lemezen!), egy lelki sérüléseit három évtizede feldolgozni képtelen zenész számára mégis sokkal ideálisabb a thrash metalos közeg. 4/5 (nausea)

ITT HALLGASD!

ABBATH – ABBATH (SEASON OF MIST)

Az Immortal névhasználatával kapcsolatos jogi tortúra csak egy komoly kérdést vet fel: ugye az (ex)tagokban van annyi tartás, hogy a tárgyalóteremben is pandasminkben jelennek meg? Egyébiránt pedig az All Shall Fall lemez komoly kreatív hanyatlásról árulkodott, így talán nem is baj, hogy a három norvég bambuszevő útjai elváltak. Abbath-nak pedig érezhetően jót tett, hogy immár morcos kis barátai nélkül értekezhetett két slágertémájáról, háborúról és krónikus D-vitamin hiányról. Első szólólemeze nem tartogat komoly meglepetéseket, At The Heart Of Winter-kaliberű alapműnek pedig pláne nem titulálható. Ám ettől még tökéletesen korrekt black metal lemez. 3,5/5 (nausea)

ITT HALLGASD!

DREAM THEATER – THE ASTONISHING (ROADRUNNER)

A legfontosabbakat már minden érdekelt tudja: 2 CD, 130 perc zene, „metálmusical”, Petrucci által hosszú-hosszú ideig írt és érlelt, sokszereplős sci-fi-fantasy történet, a teljes album előadása a leendő koncerteken, meglepően jó eladási mutatók. Pozitívum a pozitívak szerint: a The Astonishing némileg más, mint amit az utóbbi időben csinált a DT. Rövid számok, visszafogott hangszernyüstölés, sok dallam, aprólékos kidolgozottság. Negatívum a negatívak szerint: ez a „némileg más” még pocsékabb, mint amit az utóbbi időben csinált a DT. Disney feeling, túlzott lírázás, kevés konkrét dal, terjengősség, szokásosan idegesítő Rudess. Sok okosat nem lehet hozzátenni a kritikákhoz, a mémekhez, a dicsőítéshez. A The Astonishing ugyanis tényleg és komolyan az a lemez, amit csak és kizárólag nagy figyelemmel, a szövegekkel együtt, a bookletet lapozgatva, a sztori beható ismeretében lehet rendesen megítélni. És persze még így is kellene adni neki elég időt, türelmet, áldozni rá nem kevés energiát.

Egy LP akkor jó, ha az ember újból és újból fel akarja tenni – nem kényszerűségből, mert majd írnia kell róla, vagy azért, mert jóra szeretné hallgatni, vagy bármi egyéb okból, hanem valóban hallani akarja, mert szüksége van rá. A The Astonishing nálam hét-nyolc próbálkozás után elbukott. Nem csúfosan, nem egyértelműen, de viszonylag teljes egyetértésben önmagammal. Viszont hogyan mondhatnám rá nyugodt szívvel, hogy rossz, amikor nem is ismerem? Nem merültem el a részleteiben, nem azonosítottam be minden szereplő fő dallammotívumát, nem ástam bele magam a számomra egyébként érdektelen történetbe, nem raktam össze azt a zenével, nincs rálátásom az egészre. Persze azért gyanús, hogy nem az igazi, hiszen például a Scenes From A Memoryval nem akadtak emésztési problémáim. Egyszerű zeneszeretőként annyit érzek, hogy a The Astonishing messze nem egy összecsapott fércmunka, ám nem elég izgalmas, nincs kedvem sokszor 130 percet elpazarolni rá. De elfogadom, ha valaki azt mondja, szerinte ez a DT karrierjének újabb csúcspontja. A művészetben amúgy sincs egyetlen igazság, hazudik, aki mást állít. ---/5 (SCs.)

ITT HALLGASD!

Forrás: langologitarok.blog.hu

2016.03.13