1306

Carol

Filmkritika

Todd Haynes rendező nem mozog idegenként a másság mibenlétét és természetét vizsgáló filmek territóriumán. Filmográfiájának javarészét azzal töltötte ugyanis, hogy mindezt boncolgatta és elemezgette – tette ezt hol fiktív, vagy valós zenészek/előadóművészek életművének bemutatásán keresztül (előbbire a Velvet Goldmine, utóbbira az I’m Not There – Bob Dylan életei kitűnő példa), hol pedig női melodrámák segédletével.

A Velvet Goldmine például egy extrém megnyilvánulásairól és szabados életfelfogásáról elhíresült punkzenész karakterét mutatta be, míg az I’m Not There a világhírű, minden porcikájában eklektikus előadóművész Bob Dylan életének főbb állomásait prezentálja példaértékű diverzitással, mely mind a rasszokra, mind a nemekre vonatkozik (aki nem ismeri a filmet, annak érdekességképpen: Bob Dylan-t többek között Cate Blanchett is megszemélyesítette). Haynes legújabb alkotása azonban sokkal inkább rokonítható a rendező egy másik darabjával, az ötvenes évek Douglas Sirk-filmjeinek korhű replikájának is beillő Távol a Mennyországtól című alkotással. Abban a filmben Haynes a jelölt kor két óriási tabuját (fehér nő és fekete férfi közötti szerelmi viszony, homoszexualitás) fogta össze egy csokorba, és tálalta kellemes (ha nem is túl emlékezetes és erős) melodrámaként. A Carol-ban nem volt ennyire mohó, és beérte csupán azzal, hogy elmesélje két nő szerelembe esését.

A Carol – bár témája nagyon is adja magát – nem vetemedik arra, hogy a sokszor körbejárt tabusértést és az abból fakadó esetleges botrányt tegye meg saját cselekményének katalizátorává. A magyar származású Phyllis Nagy forgatókönyve nem hegyi beszéd és nem buzgón előadott védőmonológ, sokkal inkább csendes és visszafogott példázat arról, hogy a szerelem – jöjjön létre akárkik között – mégiscsak szerelem, és annál szebb és örömtelibb (adott esetben fájdalmasabb) dolog pedig a világon nincsen. Szerves részét képezi persze a történetnek a környezet reakciója („Erkölcsi kihágás”-t kiált Carol férje az affér hallatán), de mindez nem tolakodó, inkább a háttérben marad, a fő vonalat a két nő szerelmének és úgy általában a kapcsolatának a bemutatása teszi ki. Finom vonalakkal megrajzolva, szelíden és visszafogottan, érzékien kerül bemutatásra Carol (Cate Blanchett) és Therese (Rooney Mara) románca. Hiába lakozik ott mindvégig a háttérben annak a veszélye, hogy kettejüket végleg kiveti magából a társadalom, nem szűnik meg az egész furcsamód gyönyörűnek és átélhetőnek lenni – igen, átélhetőnek: a Carol egyik legnagyobb bravúrja, hogy a lehető legtermészetesebb módon kezeli a két főszereplő szerelmét. Szólhatna a film akár heteroszexuálisokról is, nem lenne kevésbé különleges darab (azért a téma így pikánsabb, és lehetőség van előítéletekből fakadó társadalmi problémák felvetésére), bár nyilván oka van és funkciója annak, hogy két azonos neműről írt anno Patricia Highsmith. Carol távoli rokona az Adele élete, legutóbb ott volt ilyen érzéki és átélhető két ember szerelme, akik történetesen leszbikusok.

Hosszas nézések, egymás szemébe révedések és érintések filmje a Carol, ezekhez pedig szervesen kapcsolódik a két főszereplő színésznő – Cate Blanchett és Rooney Mara – játéka. Blanchett a szinte megközelíthetetlen jégszobor, aki hosszú idő után kezd csak felengedni (Therese hatására), Mara viszont a csendes és félénk lány, aki maga se tudja, mit akar, ám Carol mellett lassan, de biztosan felfedezi magát – hogy mit akar az életben, és hogy ki ő valójában. Blanchett egy istennő, de Mara viszi a hátán a filmet, ő az érzelmi támpont és ő az, akit az ember legszívesebben folyton magához ölelne. Vele tudunk azonosulni, és neki szurkolunk úgy istenigazából, hogy találja meg a boldogságot – nem véletlenül vele vagyunk akkor is, amikor remegő térdekkel és hevesen dobogó szívvel közelít Carol asztalához. Neki köszönhető részben az is (persze, a forgatókönyvnek és a rendezésnek is van közbejárulása, szó se róla), hogy a film nem egy modoros bábfilm, hanem egy igazán érzékeny és gyöngéd alkotás.

A Carol ajánlott mindazoknak, akik szeretik a jó szerelmes filmeket, akik kedvelik az ötvenes éveket, Blanchettet és Marát, és akik meg tudnak őrülni az ilyen precízen megkomponált képsorokkal bíró filmekért. Todd Haynes filmje gyengéden cirógat, elandalít, meghat, feldühít és megpuhít – nagy szavak persze, de az ilyenekért (is) járunk moziba. Carter Burwell muzsikája pedig önmagában is csodás.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.02.23