Adam McKay A nagy dobása ugyanis a generációnk legnagyobb hatású válságát feldolgozó alkotásaival ellentétben – mint a Bennfentesek, a Krízispont vagy Michael Moore hatásvadász dokumentumfilmje, a Kapitalizmus: szeretem! – meglépi azt, amit ezek nem mertek: a közönségbarát jelző érdekében nem áldozza be a töméntelen mennyiségű szakzsargont és halandzsát (sőt kimondottan erre építkezik), a főhősei által pedig okosan, külső szemlélőként járja körbe a kártyavárszerű beomláshoz vezető utat. McKay mindezt zseniálisan agyafúrt módon teszi, és akik most hirtelen megtorpantak, mondván, hogy már a saját számlájuknak az ügyintézése során is elvesznek az adatok tengerében, azok se ijedjenek meg, hiszen a direktor olyan élvezettel szolgálja föl számunkra a Wall Street képletekből és definíciókból álló világát, mintha csak egy thrillerben számolnánk vissza az ominózus pillanatig. De A nagy dobás szatirikus hangvétele senkit se tévesszen meg, ugyanis ezek csak eszközök, hogy a végére húsunkba vágjon a szörnyű és döbbenetes valóság: minket alaposan átvertek és kihasználtak, ráadásul mindezt a bűnösök mosollyal az arcukon úszták meg, miközben a kormány még ki is mentette őket.

Persze mindennek a megvalósításához McKay számára szükség volt a pénzügyi újságíró, Michael Lewis azonos című regényére, amely non-fiction sikerkönyvként nemcsak tartalmazta, de el is magyarázta a sokszor tőzsde által sem felfogott hitelekhez, kötvényekhez köthető jogi szabályokat. A készítők sikere pedig azon állt vagy bukott, hogy a száraz, hosszadalmas szakszavak és az unalmasan ható bankárok irodában való ücsörgélését hogyan teszik vizuálisan érdekessé, amely a közönség részéről az elengedhetetlen koncentrációt megteremti. A feladat tehát nem volt egyszerű, de a direktor mindezt rafináltan oldja fel Ryan Gosling karakterével, aki narrátorként folyamatosan azon van, hogy porondmesterként a közönségét lázban tartsa, miközben McKay az általa legjobban ismert műfajt, a komédiát bevetve, építi fel a cirkuszi mutatványokat. De mi az a subprime? Aggodalomra semmi ok, majd Margot Robbie pezsgőfürdőzés közben elmagyarázza nekünk. Na és a CDO? Ezt a legegyszerűbben Anthony Bourdain séf társaságában érthetjük meg a halaprítás segítségével.

A hasonló egyedi ötletekre épülő popkulturális utalásoknak és a celeb cameoknak köszönhetően, A nagy dobás nemcsak könnyedén megtöri azt a bizonyos negyedik falat, de abszurditásával biztosítja is, hogy az oktató hangvételű jelenetekben annyi stílus és energia legyen, hogy mindenképpen magába szívjon minket. És erre szüksége is van a több, mint két órás játékidőnek, amely ha éppen nem eszement környezetben lévő sztárokkal rágatja a szánkba a közgazdaságtan könyveiből kiugrott rövidítéseket, akkor Martin Scorsese stílusában igyekszik a telefonálásokat, az email írásokat és a számolásokat pörgőssé tenni. A gyors kameramozgások, a hirtelen közelítések, a feszes vágások (nem hiába Hank Corwin vágó Oscar-jelölése) és a jelenethez nem illő ’90-es, kétezres évek elejét megidéző zenék bevetésével a narratíva lendületes, ugyanakkor érthető marad, miközben a képtelenségnek tűnő helyzetben a fura figurákat elnézve nemcsak jót röhögünk a tőzsde élharcosain, de a dráma központi mozgatórugóját is megalapozzák.

Hiszen Michael Burry (Christian Bale), Vennett (Ryan Gosling), Mark Baum (Steve Carell) és Ben Rickert (Brad Pitt) segítőkészsége két fiatal számára egyenlő a tétlen várakozással. Mindannyian az állam ellen fogadtak, arra várva, hogy a családok tönkretételéből és az emberek munkanélkülivé válásából hasznot húzhassanak. Olyan hősök ők, akikre nem tudunk felnézni, még akkor sem, ha okosabbak voltak a Wall Street farkasainál, akik mindezt generálták. A nagy dobás pedig ettől válik olyan erős és letaglózó alkotássá, melyben a düh és a harag tartja tűzben a dramaturgiát, és kelti életre szórakoztató, de ugyanakkor elkeserítő érzelmekkel vegyítve a témát.

A McKay által középpontba helyezett csodabogaraknak is beillő kívülállóknak – már csak a múlt század végét idéző frizuráik miatt is – köszönhetően nemcsak lesújt minket a rideg valóság tényeivel, de érdekes személyiségüknek köszönhetően találó és emlékezetes humorral örvendeztet meg minket. Ezt pedig kétségkívül élvezik Hollywood legnagyobb nevei. Christian Bale emlékezetes alakítást nyújt az üvegszemű antiszociális orvos képében, aki az emberi érzelmeket nem képes megérteni, viszont a számokat annál inkább. Steve Carell a Foxcatcher után szabadon újból bebizonyítja, hogy igenis helye van a komolyabb alkotásokban, és a dühproblémákkal küzdő, a banki szektor lelkiismereteként A nagy dobás legjobb pillanatait tudhatja a magáénak, miközben még a válság előjeleit is ügyesen felkutatja. Brad Pitt, aki egyben producerként is kivette a folyamatból a részét, testhezálló szerepet kapott, és ha már úgyis a film útját egyengette, akkor Rickertként is kapott két zöldfülű brókert, hogy gazdaggá tegye őket a tapasztalata segítségével.

Adam McKay megcsinálta az eddigi legátfogóbb és legmélyebb filmet a 2008-as ingatlanpiac összeomlásáról, mely a lenyűgöző filmes eszközöknek és a zseniálisan tálalt szakzsargonnak köszönhetően nemcsak szórakoztat, de egyben le is taglóz. Viszont hiába avatott be bennünket Wall Street kacifántosnak tűnő világába, és hiába érezzük a film megtekintése után, hogy most azonnal felcsapunk brókernek, ha tudjuk, hogy a bank mindig nyer. Mert ezt a világot csak úgy lehet kijátszani, ha az ártatlan embereket verjük át. Bár az utolsó jelenetben megkapjuk, hogy miként kellett volna mindennek zárulnia, de utána szembesít minket a valósággal, és rájövünk, hogy semmi sem változott, sőt azóta is minden ugyanúgy működik. Emiatt a felismerés miatt válik A nagy dobás az idei Oscar-szezon legerősebb darabjává, melyben a remek színészi játékok és a nem mindennapi történetvezetés igazi kuriózummá teszi a műfaján belül.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu