A japán seregek egyik legfontosabb célpontjai Malajzia, Szingapúr és Indonézia voltak. A brit kézen lévő Malajzia és a holland gyarmat Indonézia a nyersanyagai (kőolaj, gumi), míg a szintén brit Szingapúr stratégiai helyzete miatt volt kulcsfontosságú.

Nagy Britannia kelet-ázsiai hatalma szempontjából mindig is fontosnak tartotta Szingapúr biztosítását, így a várost a tenger felől komoly erődítések, tűzerő és hadihajók védelmezték, míg a szárazföld felől a járhatatlannak tartott dzsungel állta el a támadók útját. Ugyanis noha Szingapúr szigeten fekszik, de a Maláj-félszigettől csak egy keskeny szoros választja el. A brit vezérkar szilárdan hitte, hogy komoly erőkkel csak a tenger felől támadható a város, így szűkös anyagi erőforrásait a tenger felőli oldal védelmére fordította. A támadás aztán – mint oly sokszor a történelemben – az ellenkező oldalról érkezett.

A Pearl Harbor elleni támadással egyidejűleg a korábban már a megszállt francia Indokína (ma: Vietnam, Laosz, Kambodzsa) és Thaiföld irányából japán egységek törtek be a Maláj-félszigetre, egyre délebbre szorítva vissza a brit erőket Szingapúr felé. Eközben japán repülőgépek elsüllyesztették a brit flotta két büszkeségét, a Repulse csatacirkálót és a Prince of Wales csatahajót, kitépve ezzel a királyi haditengerészet gerincét a térségben. A briteket igencsak meglepte a japán hadsereg azon képessége, hogy nagy erőket tudott gyorsan mozgatni igen nehéz, sőt úttalan terepen is. Míg a brit vezérkar arra készült, hogy csupán a tenger felől kell védeni majd Szingapúrt, a japánok végigverekedték magukat a Maláj-félsziget esőerdővel borított földnyelvén. Ez egyfelől a hagyományos japán fanatizmussal és elszántsággal volt magyarázható, másfelől az utánpótlást egyszerű eszközökkel, de ügyesen szervezték meg. Az esőerdőben utak híján használhatatlan teherautók helyett a császári hadvezetés bicikliken juttatta el az ellátást és fegyvereket a katonákhoz. A strapabíró, ugyanakkor könnyű kerékpárokat egy-egy katona is képes volt átvinni a folyókon, ugyanakkor meglepően nagy hadianyagot lehetett rápakolni.

Míg a britek a kevés műutat próbálták elzárni a támadók elől, a japánok az erdőkön keresztül folyton a védelmi állások oldalába kerültek, állandó hátrálásra kényszerítve az európaiakat. Sir Arthur Percival altábornagy képtelen volt kitalálni e különös hadviselés ellenszerét, mikor rádöbbent, hogy várakozásával ellentétben igen magas harcértékű, kegyetlen, ugyanakkor kiváló ellenséggel áll szemben, teljesen lebénult. Miután 1942. januárjában Muarnál a japánok újfent legyőzték a briteket, február elejére elérték Dzsohort, amely éppen szemközt fekszik Szingapúrral, és attól pusztán a már említett nagyjából 1 kilométer széles csatorna választja el. A britek a szigetre vezető hidat természetesen ekkorra felrobbantották. Ám a brit koronagyarmat ezen oldalán nem voltak olyan hatalmas ágyúk, mint amelyek a tenger felől védték.

Február 8-ra a japánok Jamasita Tomojuki vezetésével felkészültek a támadásra. A britektől Malajziában zsákmányolt felszerelés is nagyban megkönnyítette a dolgukat, mert sok szállítási nehézséget kiiktatott, hiszen rögtön és helyben kéznél volt. Még február 7-én a Szingapúrtól keletre fekvő Ubin-sziget ellen egy megtévesztő csapást intéztek, hogy aztán 8-án északnyugatról kezdődjön meg a főerők (az 5. és 18. hadosztály) átkelése a szárazföld felőli csatornán. A támadás elsődleges célja a Szingapúr városától északnyugatra fekvő repülőtér, és a szigetet uraló Bukit Timah nevű 163 méter „magas” magaslat volt. Február 8-án este, sötétedés után 400 ágyú tüzérségi fedezete mellett 300 csónakon kezdte meg az átkelést a japán gyalogság. A védőket teljesen meglepte az akció, és a támadók szinte ellenállás nélkül jutottak a túlpartra, miközben a brit géppuskafészkeket és szögesdrótakadályokat elsöpörte a tüzérségi tűz.

Heves harcok árán a japánok teret nyertek kelet felé, és 11-én elérték a kulcsfontosságú magaslatot is. Az ázsiaiak erejét tovább növelte, hogy műszaki alakulataik hidat vertek a szigetre, így már páncélosokat is képesek voltak átjuttatni a harcoló csapataikhoz. Február 15-re Percival reménytelen helyzetbe került, és a lőszere is fogytán volt. Más esetekkel (Dunkerque) ellentétben abban sem bízhatott, hogy a brit haditengerészet evakuálja majd a csapatait, mivel a japánok döntő légi fölényben voltak. A két főparancsnok végül február 15-én aláírta a fegyverszüneti egyezményt, majd a britek letették a fegyvert. A mintegy 36 ezer fős japán hadsereg megalázó vereséget mért a két és félszeres túlerőben lévő európaiakra. A japánok pedig hamarosan már Ausztrália felé tekingettek.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Commager: A második világháború története. Bp.: Holnap, 1991.
http://uni-nke.hu/downloads/kutatas/folyoiratok/hadtudomanyi_szemle/szamok/2008/2008_2/2008_2_tt_klemensits_peter_76_89.pdf

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.