A felhőtlen boldogság titkolózások burka alatt lehetséges csupán, az intimitás pedig nem várt veszélyeket és kockázatokat rejt magában – haljanak ki a hagyományok, az istenit neki. A feszültséget szító és tragédiát kiváltó eset nem nevezhető éppen bicskanyitogatónak, amennyiben más ország más falvai között járunk. A kora nyári időben az iskolaszünetet ünneplő diáklányok pancsolnak a tóban, arcukról a mindenkori, univerzális ártatlanság tükröződik, amint fiú osztálytársaik nyakában nevetgélve élvezik az életet. Látszólag nincsen ebben semmi különös, a néző szinte gyanú nélkül figyeli a képsorokat – haloványan sejtjük csupán, hogy nem lesz annyira örömteli a befejezés, mint amilyen a nyitány. Hazatértükkor megrovás és szitkozódás várja őket, no meg a címkék a nyakba: a rövid terjedelmű mámoros boldogságnak ára van, bélyeg illeti őket és egyesével történő elfenekelés (haladva a legidősebbtől a legfiatalabbig), de a legrosszabb még hátravan: a munkából hamarosan hazatérő nagybácsi haragja az, amelytől igazán félnie kell a lányoknak. Poroszos kinézetű, pokróc alak bajusszal és szigorú tekintettel – igazi „én vagyok a férfi a háznál”-megjelenés. A büntetés házasság, de nevezzük csak nagy fokú szabadságvesztésnek.

Deniz Gamze Ergüven új név a szakmában. Török születésű, Franciaországban nevelkedett rendezőnő, ambiciózus, ám meg nem valósult terve után vágott bele projektjébe (a téma: L.A. riots, alias Rodney King fekete bőrű férfi rendőrök általi brutális szétverése), kvázi „Így jöttem”-filmben gondolkodva – saját életéből inspirációt nagy kanállal merítve, a török kultúra (legyünk pontosak: török házastársi viszonyok, török lányok predesztinálható sorsa) látleletét nyújtva, a feminizmus farvizén evezve.

Talán meglepve tapasztalhatjuk, de nem rögrealista szociográfiai tanulmány lett az eredmény, annál sokkal kevésbé gyomorterhelő dolgozattal állunk szemben. Hangvételben elődjét képezi Sofia Coppola Öngyilkos szüzek című produkciója – ámbár a különbség tematikailag nem is lehetne eltérőbb. Előbbi a női lélek és a kamaszkor enigmatikus voltát hivatott bemutatni, utóbbi egy specifikus nemzet fiatal lányainak előre meghatározott sorsát mutatja be és az egyén harcát az ellenszenves hagyományokkal szemben. A szigorú valóságtól elrugaszkodott ecsetvonásokkal festi meg, de nem elbagatellizálva magát a témát és annak jelentőségét. Javára válik. Ahelyett, hogy túlzottan a nézőre erőltetné üzenetét, lassan és finoman vezeti fel és bontja ki történetét. Tavaszias szépségű képeivel és könnyed, ámde a képsorok mögött alattomosan meghúzódó belterjes, fenyegető és kirobbanásra kész feszültséggel és keményebb vonalakkal.

Ergüven intenciója nem a sokkhatás elérése, hanem olyan tapasztalatok bemutatása, amelyek még kamaszkori élményeire vezethetők vissza, és amelyek sajátját képezik népének. Nem politizál, ezt a részt kihagyja. Nem ítélkezik, inkább az empátiát gyakorolja, és közben a szinte már mesébe illő képek mellett őszintén beszél az égető problémáról. Ahogy szűkülnek be a lánytestvérek szabadságra vonatkozó korlátai (másutt áttételes értelmet nyerne, itt direkt és konkrét: rácsot kapnak szobáik ablakára, hogy véletlenül se jöjjenek hívatlan vendégek szexuális érintkezés céljából), úgy növekszik a szabad gondolkodásra irányuló vágyuk, és úgy szeretnék egyre jobban és jobban ledobni magukról a bilincset. A bilincsnek pedig van egy olyan tulajdonsága, hogy az erőfeszítés hatására mind egyre inkább csak szorít és szorít.

Ezzel párhuzamosan változik meg a film légköre is: a szabadságból haladunk a bezártság és elnyomás felé, majd a kétségbeesett, magatehetetlen állapot színterére érkezünk, hogy aztán ne maradjon más, csak a harc a függetlenségért és a felszabadulás iránti mindent elsöprő vágy, mely egy feszült és meglepő, de az egészbe szervesen illeszkedő ostrom-jelenetben kulminálódik. A segélykiáltással felérő finis pedig katartikus és kielégítő, még ha egy kicsit vágybeteljesítő jelleget is ölt, annak a hihetőbb fajtájával szembesülünk: van remény a szabadulásra, még ha a konzervatív nézetek nem is fognak egyhamar változást produkálni. Azért harcolni és ellenállni szükséges, hogy idővel ezek a mára már kifakult és emancipációra káros nézetek oda kerüljenek, ahová valók. Egy képzeletbeli legfelső polc legbelső részébe, hogy soha senki el ne érje azt.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu