2023

Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala

Könyvkritika

A háborúellenes regények legnagyobb veszélyei, hogy vagy képtelenek olyan hatásfokkal érvényesülni, amekkorával szándékaik szerint íródtak, vagy pedig túlontúl maguk alá gyömöszölnek elborzasztó súlyukkal. A végeredmény mindkét esetben hasonló – a könyv nem éri el a célját, pedig ezeknek a műveknek a létjogosultsága szinte kizárólagosan a feldolgozható tanulságban, a pozitív meggyőz(őd)ésben, a maradandó nyomot hagyó elrettentésben áll.

A leghatásosabb írói eszköz ebben a műfajban vagy témakörben éppen ezért az, ha a történet direkt voltát valami oda nem illő karakterisztikával (stílus, cselekmény, világkép, kulissza… stb.) „tompítja” a szerző, ahol ez a bizonyos „moderálás” éppen hogy a meg- és felerősítést eredményezi. Az általam valaha olvasott leghatásosabb és legdöbbenetesebb háborúellenes regényben is emiatt működik minden oldal, betű és lélegzetvétel: Szabó Magda Abigélje olyan nyomasztó átélhetőséggel ábrázolja az ellenállás attitűdjét (holott a háborút szinte teljességgel távol tartja a cselekménytől), amely hátborzongató gyönyörűséggel vésődik bele az olvasó hitébe és akaratába. És mégis hogyan illeszkedik ez a gondolatsor Sally Gardner regényéhez? Pontosan, pontosan ugyanígy.

Az angol (gyermek)írónő és illusztrátor speciális kéz-, stílus- és atmoszférajegye az erőszak, a háború, a rettegés, a nyomor és összességében az emberi gonoszság elutasítása. Talán Sally Gardner szenzitív lelkülete a témaválasztásainak az oka, hiszen a középkorú írónő gyerekként (és fiatal felnőttként és tulajdonképpen mindezidáig folyamatosan) megjárta a poklok poklát, mert az a furcsa „fogyatékosság”, amelyet ma diszlexiaként ismerünk, igenis képes fizikai mértékben önbecsülést, tehetséget, jövőképet rombolni. Gardner a lehető legtovább maradt az óvoda falai között, az iskolába lépvén pedig „mássága” (tanulási nehézségek, koordinációs zavarok) totális kiszolgáltatottjaként állandó bántások céltáblájává tette meg őt. 11 évesen kijelentették, hogy a kislány „szó-vakságban” szenved, de három évvel később, amikor már mindenki teljesen lemondott a reményről, mégis megtanult olvasni. Azonban azt, hogy „diszlexia”, máig képtelen lebetűzni.

Mégis dicsérettel végezte el a Central St. Martin’s Art School művészeti főiskoláját, és 15 évig dolgozott a Newcastle Egyetem Színházában designer-ként. És aztán írni kezdett, amellyel egy valódi csoda vette kezdetét. „Komolyan hiszem, hogy a diszlexia olyan, mint a Rubik-kocka: sok időbe telik, mire rájön az ember, hogyan tud vele megbirkózni, de amikor végre sikerül, az a legcsodálatosabb ajándék a világon.” És Sally megkapta ezt az ajándékot, hogy történetein, regényein keresztül továbbadhassa (magát) az olvasóknak. Képes gyerekkönyvvel indult írói karrierje, amelyet természetesen ő is illusztrált (The Little Nut Tree, 1993), első nagyregényére viszont 2005-ig kellett várni (I, Coriander, 9-11 éveseknek). A francia forradalom ideje alatt játszódik a 2007-es The Red Necklace: A Story of the French Revolution, valamint a 2008-as folytatása, a The Silver Blade. Három év múlva a The Double Shadow történelmi fantasy-je 1937 Britanniájába viszi el az olvasót, a 2013-ban megjelent Tinder pedig a 30 éves háború idejébe. A kettő között, 2012-ben írta meg A Hold legsötétebb oldalát (Maggot Moon – kukacos, férges Hold), amely elnyerte a British Librarians Carnegie Medal díját a legjobb gyerek/fiatal felnőtt könyv kategóriájában.

Sally Gardner regényei a mágikus és a történelmi realizmus egyedi keverékű üstjéből születnek, hiszen – mint vallja – a fiatal olvasókat a könyvekkel inspirálni és szórakoztatni kell. „Mi lett volna, ha a focilabda nem repül át a falon? Ha Hector nem megy el megkeresni? Ha a sötét titkot nem tartja magában? Ha… Gondolom, akkor egy másik történetet mesélnék. Tudjátok, annyi mi-lett-volna-ha van, ahány csillag az égen.” A Hold legsötétebb oldala – az iménti kezdősorokkal együtt – elsőre olyan, mintha egy ifjúsági (fejlődés)regény lenne, ám már az első lapokon vibrál valami beazonosíthatatlan, frusztráló feszültség – amolyan „szörny a sötét sarokban”. Hogy aztán csakhamar az olvasóra boruljon a totálisan nyomasztó rettegés, az erőszak fátyol mögé zavart, ugyanakkor lélegzetet összepréselő jelenléte, amellyel csupán egyetlen ember, a tizenéves, diszlexiás, a világot máshogyan gondoló, látó és érző főhős, Standish Treadwell próbál szembeszállni. Az 1950-es évekbeli alternatív Angliában járunk, ahol Standish a nagyapjával éldegél a nemkívánatos 7-es zónában, melyet (s vele együtt az egész Anyaföldet) egy brutális, diktatórikus rezsim tart az uralma és irányítása alatt. Szülei „elutaztak”, hogy többé biztosan ne jöjjenek (jöhessenek) vissza, s az iskolában mássága miatt kiközösített fiú roppant egyedül érzi magát. Egészen addig, mígnem az üresen álló szomszédba új család költözik: apa, anya és a hasonló korú Hector. Ettől kezdve minden megváltozik Standish életében. Az egyre keményebb nélkülözések, megfigyelések, zaklatások és kilátástalanságok ellenére hinni és bízni kezd egy elképzelt, jobb jövőben, s mikor a dolgok a legrosszabbra fordulnak, egyedül neki lesz ereje és bátorsága szembeszállni a megrendezett holdraszállást koreografáló hatalommal. Hectorért. Önmagáért. Értünk.

A Hold legsötétebb oldala disztópia a javából, egy totálisan negatív jövőképű, nyomorúságos, szenvedéssel telített társadalom mélyrétegű víziója. A csúcspontként az űrversenyt választó, beszédesen egyértelmű szimbolika hátterében a náci Németországhoz és a koncentrációs táborok fenyegetéséhez nyomasztóan hasonló kulisszák szolgálnak, amelyek között Standish az olvasó szeme, füle, lelke. A pontosan száz, nagyon rövid kis fejezetből összeálló könyv „gyermeteg”, kötött és korlátozott szókincsű, egyszerű szintaxisú nyelvezete pontosabban képes kifejezni a mondanivalót, mint bármilyen más, túltupírozott vagy túlpörgetett cselekményfonal. A sallangmentes, túlzások felesleges pompájától tartózkodó, brutális tartalom rettentő erősen üt keresztül a lapokon, s bár Standish szemével a környezetrajz többnyire nagyvonalúan nagy vonalú, a finishez közeledvén, a holdraszállás trükkjével takarózó, bomlásszagú kormányzati rendszer mind élesebb és élesebb képként rajzolódik elénk. „Vannak a síneken gondolkodók, és vagy te, Standish, szellő a képzelet parkjában.” A felnőttek között is egyedül neki van mersze a szembeszálláshoz, hogy a hiten, barátságon és bizalmon keresztül erőt gyűjtő fiú felnyithassa a világ többi részének a szemét.

Gardner regénye ugyan esélyt ad a katarzisra, az olvasóra bízza a győzelem ízét és igazságát, ám a szkepszis érzete erősebb, mint a diadal lehetősége. A manipulatív írótechnikai eszközök sportszerűtlenül hagynak frusztrációt maguk után, hogy végül arra a bevezetőben említett konklúzióra jussunk: A Hold legsötétebb oldala nem más, mint egy kegyetlenül erőteljes háborúellenes történet. Nincs mese (illetve mese van, de ilyen mesét senki nem akarhat), az angol írónő kíméletlenül szívfacsaró regénye hosszan tartó, elgondolkodtató nyomokat hagy az olvasóban. Túl kell lépnünk a múlton, túl kell lépnünk „emberi” programozottságunk hibáin, hogy a mögöttünk lévőkből tanulván előre tekinthessünk. Ami pedig a Standish-hez hasonló személyiségeket illeti, Sally Gardner nekik üzen a könyv eleji ajánlásban: „Nektek, az álmodozóknak, akiket az iskolában semmibe vesznek, akik sosem nyertek díjakat – Tiétek lesz a holnap.” Higgyetek benne. Magatokért. Értünk.

Szilvási Krisztián

2014.09.29