Tavaly szinte mindenki a Mélyütéstől várt csodát, ami bár korrektül sikerült, inkább a felejthető kategóriát erősíti. Erre szinte a fű alatt megérkezett Apollo Creed fiának története, ami ironikus, de talán kevésbé meglepő módon visszahozta a Rocky-saga varázsát.

A Creed cselekménye ugyanazzal az egyszerűséggel operál, amivel Stallone legendás karakterének filmjei is tették. A Rocky-filmek eseményei után járunk, ahol Adonis Creed apa és biológiai anya nélkül maradt, gyerekkorának egy részét pedig különböző intézmények falai között töltötte. A kissrác rendszeresen verekedett sorstársaival, ám ez a viselkedés talán nem az agressziónak, hanem a vérének volt betudható. Adonis – becenevén Donnie – élete ezután mégis jó irányba terelődik, ám hiába lesz sikeres felnőttként a munkájában, a Creed-vér kötelez: bokszolni akar. A mestere pedig nem más, mint az apja egykori ellenfele, tanítványa, barátja: Rocky Balboa. A cél pedig Donnie saját örökségének megteremtése.

A Creed megőrizte mindazt, amit a Rocky-ban szerettük, így nyugodtan nevezhetjük folytatásnak. Emellett pedig hozzátesz annyit a szériához, hogy különálló filmként is elismerhessük. Adonis Creed szerepét az a Michael B. Jordan kapta, akire Az erő krónikája óta érdemes figyelni. Nem azt mondom, hogy a srác most teljesedett ki igazán, de az biztos, hogy többek között az ő alakításának köszönhető, hogy a Creed nem egy „karrierista” bokszfilm lett, hanem egy szerény, érzelmekkel teli alkotás. Ismerős, nem? Adonis Rocky-hoz fűződő kapcsolata az, ami meghatározza a filmet: már 40 év eltelt az első film óta, és ez a lehető legjobb módon érződik a Creed-en is. Rocky gyakorlatilag egy valódi emberként jelenik meg a vásznon, és nem egy megteremtett karakterként.

A Creed-ben nem fogjuk megtalálni az ilyesfajta filmekben jól megszokott, történetbonyolító konfliktusokat. Az alapot pedig nem képezi több annál, mint a már ezerszer feldolgozott kérdés: Képes-e valaki kilépni apja (dicső) árnyékából úgy, hogy megőrizze annak örökségét, ám közben felépítse a sajátját is? E körül zajlanak a Creed történései, ám ne felejtsünk el valamit: ez itt működik. Hogy miért? Mert valójában 40 év meséje van a néző és a karakterek mögött is.

A film egyszerűen működik. Ugyanúgy itt vannak azok a bizonyos edzőjelenetek, a „futós” jelenetek, a bunyók, a személyes drámák. Gyakorlatilag még a sorrend is ugyanaz. A régi helyszínekre is visszatérünk, de még bizonyos kamera-beállítások, vagy kisebb utalások is tiszteletüket teszik. A zenét a talán kissé ismeretlen Ludwig Göransson szerezte, akinek dalai remekül vegyítik a klasszikus Rocky-hangzást a modernebb zenei világgal. Amikor pedig olykor felcsendülnek azok „a” bizonyos dalok, akkor az embert majdnem halálra rázza a hideg. A lényeg viszont nem ez, hanem az, hogy mindez nem a nosztalgia-faktor (khm) oltalmazó kezei alatt történik, hanem egy új köntösbe bújtatva, új történetet elmesélve. Követendő példaként kell, hogy ez a film álljon. A dialógusok sem akarják az élet értelmét megfejteni, ám az az ikonikusság, ami Rocky Balboa-t, vagy éppen Apollo Creed-et körüllengi, egész egyszerűen hitelt ad mindannak, ami a vásznon történik és elhangzik.

A Creed egész egyszerűen eltörli a generációk közti szakadékot. A ’70-es évek gyermekei Rocky-ért rajongtak, a mostaniak pedig könnyen lehet, hogy Creed-ért és Rocky-ért fognak. Az örökséget megőrizve, a szentimentalizmust remekül kezelve, a történetet továbbírva egy méltó folytatás, s egyben egy új film is született. Ergo a filmkészítés jelenlegi legnagyobb csorbája lett kiköszörülve. Vannak címek, amik már a második rész után leáldoznak, ám Rocky Balboa, vagy éppen Apollo Creed története 40 év után is ugyanannyira fantasztikus. Kötelező.

Török Tamás
Forrás: cinestar.hu