1341

A dán lány

Filmkritika

2015 filmjeiről általánosságban elmondható, hogy akarva-akaratlanul is az egyenjogúság jegyében teltek, elsősorban a nők szempontjából, olyan alkotásokkal, mint az Ex Machina, a Mad Max vagy a Star Wars. Emellett a kényesnek számító transzgender témához is bátrabban nyúltak az alkotók, mint például a jelen írás tárgya melletti Tangerine.

Mégis eme kényes témával való ismerkedést – már aki hajlandó rá – inkább eme filmmel ajánlatos kezdeni, mert A dán lány úgy fogja meg a transzszexualitást, transzneműséget, hogy mellőzi a polgárpukkasztást, és éppen ebből fakadóan képes magával ragadó maradni. Sőt! Egyenesen érzéki.

Persze ez ne csapjon be senkit! Tom Hooper ezúttal is igazi Oscar-matériát rakott le az asztalra, ahogy a kimódolt A király beszédével, vagy a dalolászást eltúlzó Nyomorultak esetében. Ezt nemcsak a téma igazolja, hanem ahogy rögtön a film elején felcsendülnek Alexandre Desplat lágy dallamai, miközben gyönyörű dán (valójában holland) tájképekben gyönyörködünk. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy Hooper meg akarja hatni a nézőjét, és becsületére legyen mondva, sikerül is neki. Filmje nemcsak megtörtént esete mivoltából működik, hanem színészei és erős karakterábrázolása miatt is. A dán lány ugyanis azt meséli el, hogy a dán festő, Einer Wegener (Eddie Redmayne) miképp jön rá arra fokozatosan, hogy ő egy férfi testben rekedt nő, és hogy mindezt szintén festő felesége, Gerda (Alicia Vikander) hogyan éli meg.

Tulajdonképpen A dán lány sok szempontból a tavalyi A mindenség elmélete ikertestvére is lehetne, és nem csupán Eddie Redmayne okán. Hawking leépüléséhez hasonlóan itt is egy férfi drasztikus változásának lehetünk szemtanúi, amihez a hűséges társ embert próbáló módon idomul. Az sem elhanyagolható, hogy itt is helyenként szép, máskor pedig erősen szépelgő mozi, ami a dramaturgia oltárán még különlegesebb helyzeteket – és ezzel együtt felmerülő kérdéseket – áldoz fel: a Vikander alakította Gerda a valóságban például leszbikus volt, ami máris magyarázatot ad arra, hogy Matthias Shoenarts figurájával miért nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Ennek ellenére mégis jobban működő film annál, részben azért, mert itt az alkotók keze is kevésbé volt megkötve. A mindenség elmélete pont, hogy nem Hawkingról szólt, hiszen betegségéből kifolyólag a feleséghez hasonlatosan csak külső szemlélők lehettünk az ő személyes tragédiájában, ami épp ezért be is határolta a film készítőit. Redmayne pedig hiába volt fantasztikus, ordított az alakításáról az „Oscart akarok, de azonnal!” mentalitás, amit (Michael Keaton kárára) be is kajált az Akadémia. A dán lány legfőbb pozitívuma amellett, hogy Hooper szépen fokozatosan, érzelmesen, ugyanakkor finoman viszi végig Einer – vagyis Lili – identitásválságát, a szerepek is végig egyensúlyban maradnak. Ami pedig csak egy könnyed mókának indul, végül kiszabadít egy emberek életét meghatározó szellemet a palackból. Egy két testbe zárt tragikus szerelmi háromszög ez, amelyben egy asszonynak egy nő miatt kell elengednie a férjét, csak történetesen az utóbbi kettő egy és ugyanaz.

Ezt a kétségtelenül komplex viszonyt pedig zseniálisan keltik életre a színészek: Redmayne és Vikander egyszerűen FANTASZTIKUS! Előbbinek máris elfelejthetjük a Jupiter felemelkedése fiaskóját: alakítása végtelenül finom és érett, és sikerül megtalálnia azt a kényes egyensúlyt, hogy karaktere ne menjen át kínos affektálásba, mozdulatai, viselkedése pedig teljesen természetesnek hassanak mesterkéltség helyett. Ehhez társul Vikander kételyekkel, ugyanakkor szeretettel teli Gerdája, aki majd összeroskad a szerep alatt, hogy férje fokozatosan „elhagyja”, és így magára marad, miközben támogatja újdonsült barátnőjét.

Hooper pedig annyira két főhősére koncentrál, hogy a külvilágról szinte teljesen megfeledkezik, a társadalom reakciója csak egy-két rövid szekvenciában érvényesül, a közeli hozzátartozók részéről pedig jóformán bármiféle megbotránkozás elmarad, így a történet magja akár átültethető lenne mai környezetbe is. Mégse tudnám azt mondani, hogy kissé provokatívabban, lényegretörőbben a film, és ezzel együtt Lili Elbe története ugyanazt a hatást érné el. Ezáltal válik Hooper műve olyanná, mint Wegener tájképei: finom ecsetvonásokkal próbál rekonstruálni egy emléket, ami, ha nem is fedi a valóság minden szeletét, mégis rendkívül megkapó.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2016.01.31