Természetesen az utóbbinál a 3 Oscar-díjjal jutalmazott, őrületes tempót diktáló Whiplash-ről beszélek, J.K. Simmons az idegeinken doboló, a „beledet is kitaposom, ha egy hamis hangot meghallok” kedélyállapotú zenetanárával az élén. Ezzel szemben A kórus, Dustin Hoffmannal az élén szintén a zene egy zárt és ismeretlen szegmensét tárja elénk, a fiúkórusok életét, amely legalább olyan érdekes, sőt, izgalmasabb dráma tud lenni, mint Damien Chazelle feltörekvő jazz-dobosának a története. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy Francois Girard angyali énekei nem meghökkenteni akarnak, hanem tisztelegni a fiúkórusok élete és teljesítménye előtt.

Ez a fajta megbecsülés a 11 éves Stetből (Garrett Wareing) hiányzik, aki a normális gyerekkor fogalmát még távolról sem ismeri, ugyanis anyja alkoholista, ráadásul egyedül neveli. Erőszakos és problémás gyerek, mégis hihetetlen hangja van, melyet tanára, Ms. Steel (Debra Winger) azonnal felismer. Így az ország egyik leghíresebb fiúkórusát meghívja az iskolába, hogy mesterük Carvelle (Dustin Hoffman) meghallgassa a gyereket. Persze a dolgok rosszul sülnek el, Stet élete pedig gyökerestül megváltozik, amikor anyját halálos baleset éri. Biológiai apja, hogy elrejtse New York-i családja elől, megvásárolja a helyét a már említett Nemzeti Fiúkórus Akadémiában, melyet Carvelle, mondanom sem kell, de ellenez. Bár Stetben látja a lehetőségeket, azt is tudja, hogy önfegyelem és szorgalom nélkül mindez mit sem ér, ráadásul már túl idős is, és jócskán le van maradva a többi diáktól. Az árván maradt gyermek számára mégis kiépül egy jövőkép, és hamarosan az akadémia is ráébred, az igazgatóval az élén (Kathy Bates), hogy csak Stettel érhetik el az áhított sikert.

A kanadai Francois Girard direktor egész munkásságát áthatotta a zene: színdarabokat és operákat igazgatott, többek között a Parsifalt vagy a Cirque du Soleil két nagysikerű előadását, a Zedet és a Zarkanat, de még az első Oscar-díjjal jutalmazott alkotása, A vörös hegedű is a Legjobb filmzene kategóriában vihette el az aranyszobrocskát. Ilyen, a témában szerzett rutinnal pedig joggal várjuk el a direktortól, hogy karmesterként, A kórusa élén ezúttal is világszínvonalú előadással kápráztasson el minket, olyan egyedi elemekkel a középpontjában, amely a ’98-as mesterművét feledhetetlen élménnyé tette. Nagy bánatunkra sajnos ezúttal nem teljesen képes mindezt megadni, ugyanis a bátortalan és szokványos történetmesélés belerondít az összképbe. Hiszen a cselekményt és a karaktereket ezerszer láttuk már, melyben a szőrös szívű zenetanár bár felismeri, de leírja a hátrányos helyzetű, ugyanakkor elképesztő hangi adottságokkal megáldott gyermeket, mivel a 11 éves Stet elpazarolja azt, ami Carvelle számára sosem adatott meg, a tehetséget.

De Girard nagy szerencséjére a forgatókönyvíró, Ben Ripley elkerüli, hogy emocionálisan giccsbe fulladjon mindez, a háttér mélyén meghúzódó érzelmek fokozatosan bontakoznak ki az utolsó jelenetre, amely minden hatásvadászatot mellőzve indítja meg a könnycsatornáinkat. A szkript másik érdekes mozzanata, amely képes megkavarni a laposnak tűnő szerkezetet, hogy csak említés szintjén mutatja be az énekesek legnagyobb félelmét, a felnőtté válással járó hangváltozást. Azt az elemet, amely ennek a műfajnak az egyedüli velejárója, ami ténylegesen érdekessé teszi a közönség számára, és megannyi kérdést felvet bennük: mégis miért vállalják a napi 10-12 órás tanulást és gyakorlást, az elképesztően szigorú fegyelmet, ha a többség számára néhány éven belül mindez szertefoszlik és „fölöslegesnek” bizonyul? – nyitva hagyják. És ez az életszerű tálalás emeli ki igazán a műfaj sokaságából, amely a szokványosnak és felejthetőnek ígérkező mese befejeztével még mindig ott motoszkál a fejünkben, és továbbgondolásra késztet, érdeklődést kelt.

A kitalált fiúkórus nem hiába az ország egyik legjobbja, hiszen Dustin Hoffman vezényeli őket, Kathy Bates pedig az igazgatójuk. Hoffman öregmotoros tanára, aki dicséretek és mosoly nélkül képes életre kelteni a zene és a kórus iránti mérhetetlen megbecsülést, természetesen hat. Apró kis mozzanatokból építkezik, higgadt, de ugyanakkor távolságtartó karaktere legalább annyira kidolgozott, mint J.K. Simmons vehemens mozdulatokból gazdálkodó veteránja. Külön említést érdemelnek a gyermekszínészek, ahogy mondani szokták, velük a legnehezebb dolgozni, hiszen kiforratlanok és tapasztalatlanok. Stet megformálója, Garrett Wareing érzelmes, amikor annak kell lennie, és dühösen zavarodott, amikor arra van szükség. Hoffman pedig gyakran előtérbe engedi őt, így a rideg szívű tanár fokozatos felismerése és kitárulkozása minket is megérint. De a valódi konfliktus Devon és Stet között bontakozik ki. Innen sem hiányozhatott a legtehetségesebb diák, akit az új tag megfosztani látszik a trónjától. Joe West malfoyi gonoszsággal megáldott kottalopója és falakat ciki információval teletűzdelő gonosza már túlontúl mesterkélt, inkább hat egy paródiának, főleg akkor, amikor fejére húzott kapucnijával próbál gonosz tekintetével félelmet kelteni.

Francois Girard A kórusa pont olyan, mint a benne elhangzó mennyei énekek, tiszta és romlatlan, amely a zenei műfajban rejlő fegyelmet, alázatot és tehetséget nem elrettentő példaként, hanem vállalni való és becsülendő elemekként mutat be, monumentális hangzással párosítva. És bár a történet kiszámítható, mindezért a remek színészi játékok és a szirupmentes, valóságközeli emóciók kárpótolnak bennünket. Amit pedig a kórus kínál, az nem más, mint a Whiplash érzelmes, de visszafogott változata, de ahogy az egyik szereplő ki is mondja: Maguk az órák a lényegek, vagyis, hogy megtanulják együtt átélni a pillanatot. És ezt a pillanatot a néző a film végére garantáltan át is éli.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu