1352

A visszatérő

Filmkritika

Sokszor vita tárgyát képezi, hogy egy film mitől is igazán maradandó. Ha a cselekménye minél összetettebb, karakterei rétegeltek, a látvány és a színészi játék kifogástalan, miközben még gondolkodásra is készteti a nézőt? Ez mind nagyban függ az adott mozi műfajától, koncepciójától és a közegtől, amelybe született.

Hogy egy ne túl távoli példát hozzak fel: a tavalyi Mad Max-be sokan nem láttak többet, mint egy agyatlan akciózúzdát, aminek nem volt semmi története (valóban, mivel cselekménye volt), miközben szólt elnyomásról, női egyenjogúságról, bosszúról, megváltásról, vallásról, bálványimádatról és annak esetleges hamisságáról és reményről. Nem dialógusok, csavaros történet, vagy komplex jellemábrázolás formájában adta a néző szájába ezeket a témákat, hanem a film legfőbb elbeszélésmódjában, képekkel mesélt. A visszatérő pedig sok téren rokonságot mutat George Miller akció kavalkádjával – már ami a formát illeti –, mégis kevesebb annál.

Alejandro Gonzalez Innáritu-t mindennek lehet nevezni, csak épp tömegfilmesnek nem. Műveiben általában visszatérő téma a veszteség, vagy annak valamilyen formája, legyen szó az élet (Biutiful), gyerek (Bábel), vagy egy karrier (Birdman) elmúlásáról. A tavalyi Birdman azért is volt annyira népszerű a közönség és a szakma körében, mert az Innáritutól szokatlan, könnyed témában beszélt a showbusinessről és annak kérészéletű karrierhajszolásáról. Szimpatikus volt az, amit és amiről beszélni akart. A visszatérő azonban – címéhez mérten – visszatérés a rendező részéről a fajsúlyos mozik világához. Jelen esetben azonban nem a téma vágja a földhöz a nézőt, sokkalta inkább az elbeszélésmód.

A prémvadász Hugh Glass-t (Leonardo DiCaprio) megtámadja egy medve az 1820-as években, társai pedig magára hagynák, azonban ő sebesülten végigvonszolja magát a fagyos prérin vérben, nyálban úszva, hogy elégtételt vegyen az őt eláruló Fitzgeraldon (Tom Hardy). A megtörtént esetet feldolgozó sztori lényegében nem több, mint amit fentebb leírtam. Leo két és fél órán keresztül kúszik-mászik félholt állapotban Emmanuel Lubezki szemkápráztató képeivel megtámogatva. Ennyi.

Sok szempontból pedig A visszatérő a Birdman inverze. Míg utóbbi tartalmilag már a bőség zavarában szenvedett a showbusiness csúcs és mélypontjaival, színészi habitusokkal, a kritika karrierekre gyakorolt hatásával és az ebből fakadó önkényes hatalomgyakorlásával, addig Inárritu legújabb alkotása egy naturalista bosszútörténet. Már-már túlontúl is naturalista a temérdek vérengzés és seb láttán, és egy szimpla bosszútörténetnél nem sokkal több. Hiába Lubezki most is gyönyörű, merengő képei, Inárritu nem tud olyan filozófiai mélységet társítani ezek mellé, mint teszi azt Terrence Malick, akinek a szellemisége erősen áthatja az egész alkotást.

Pedig számos téma adja magát a hosszú menetelés kapcsán: az őslakosok kizsákmányolása, a természet pusztító ereje és az ember annak való kiszolgáltatottsága, a telepesek barbarizmusa szemben az őslakosokkal… Ezek mind-mind felsejlenek, de nem elég hangsúlyosan, a cselekményt mozdítják csak előre, és ezzel együtt a bosszú is elsikkad, amire a film az utolsó harmadban emlékeztet minket. Kevés benne a szív és a lélek, pont DiCaprio karakteréből nem kapunk annyit, hogy a testi kálváriája mögött meghúzódó érzelmeket át tudjuk érezni, így hiába remek most is (mondjuk mikor nem az?), teljesítménye inkább az Akadémiának szól már, semmint a nézőnek, vagy a filmnek. Ellenben Tom Hardy kicsinyes és könyörtelen antagonistája elképesztően hiteles, és ebből fakadóan jobban kedvelhető is.

Mindezek ellenére ez egy nagyvásznas moziélmény az első perctől az utolsóig. Eme természetfilmbe oltott bosszútörténet közepette éppúgy kiráz minket a hideg, ha a szél könyörtelenül tépázza a fák ágait, vagy Glass elmerül a fagyos folyóban, mint amikor egy kis tűz melegségének vagy pár falat nyers ételnek a főhőssel együtt tudunk örülni. Mert – és ez a film talán legnagyobb érdeme – végig ott vagyunk a főhőssel, a saját bőrünkön érezzük a testi kínjait még akkor is, ha az élni akarása a néző számára, ha érthetetlen nem is, de emóciók nélkül marad.

Zavarba ejtő alkotás A visszatérő, mert már-már némafilmes eszközökkel élve a képekkel meséli el ezt a bosszú és egyben megváltástörténetet, mégis képtelen minket érzelmileg bevonni. Ugyanakkor nehéz lenne megmondani, hogy ez nem a rendezői koncepció része volt-e, és értékeit a szép csomagolás elfedi, vagy sem. Mindenesetre hatása alól képtelenség kivonnod magad, mert olyan szinten a bőröd alá kúszik, mint egy medve éles karmai.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2016.01.22