Aztán csodálkozunk, amikor egy józan pillanatunkban azt vesszük észre, hogy már nem azért gyűjtünk, hogy minél jobban élhessünk, hanem azért élünk, hogy minél többet gyűjthessünk. Fordul a kocka, viszonylag gyorsan, a hat lapja közül pedig valamelyik biztosan agyonnyom bennünket. Az elsőfilmes, ám tanácsadóként, producerként, dokumentumfilmesként már a szakmában otthonosan izgő-mozgó Nicholas Jarecki erre hegyezi ki filmjét, illetve ezen túlmutatóan bátran mutatja meg, milyen (lehet) az, amikor minden, amit felépítettünk, egy buta (bal)eset (autóval emberhalállal végződő és ígéretes, ámde lufi-befektetést nyújtó invesztáció) következtében minden aspektusában összedőlni látszik.

A Végzetes hazugságok (buta magyar cím – unalomig ismételve tőlem) gazdasági thriller, családi dráma és egyvonalas krimi. El nem vesz semmit, de nem is ad túlzottan sokat. Végigülhető, végigérdeklődhető, végigszurkolható. Richard Gere túl a hatvanon változatlanul vonzó, hogy Susan Sarandonról (bár nem illik, de hasonkorú, sőt…) ne is beszéljünk! Utóbbi hihetetlenül szexi még mindig, ha már a film sok terepet nem kínál a tehetségének, míg előbbi ugyan végtelenül (végzetesen) rokonszenves, mint mindig, mégis úgy tűnik számomra, évtizedek óta ugyanabban az öltönyben, ugyanazzal a frizurával, ugyanolyan mosollyal, ne adj isten, ugyanazon kacsintással talál (magának) és játszik (nekünk) szerepeket. Sematikussá, sokszor semlegessé vált jelenléte nem hajít a filmen jottányit sem (bár biztos tévedek, mert Golden Globe-jelölést hozott neki), a Végzetes hazugságok hathatós közreműködésével végez a kiemelkedni nem tudók polcán. Nem túl felkavaró történet, csavarok híján törtető cselekménysor, meglepetések nélkül záró dramaturgialánc. Közepes produkció. Sem a filmben, sem a képernyő előtt nem fialt jelentőset a választott arbitrázs.

2012, amerikai, 107 perc
rendező: Nicholas Jarecki
forgatókönyvíró: Nicholas Jarecki
szereplők: Richard Gere, Tim Roth, Susan Sarandon,
Brit Marling, Laetitia Casta, Monica Raymund, Nate Parker

Szilvási Krisztián