1758

Aljas nyolcas

Filmkritika

Rohadék mind, efelől ne legyen a nézőnek egy szemernyi kétsége sem. Aljas, hazug, köpönyegforgató, kését hátadba döfő utolsó szemétláda, aki a túlélés és a cél érdekében mindent megtesz. Elzárva a civilizált világtól, az amerikai polgárháború végezte után nyolc személy, a hóvihar által beüldözve tengeti idejét, egy szebb napokat is látott kabinban. Nyolcuk közül valaki nem az, akinek mondja magát, és összejátszik a John Ruth (Kurt Russell) által akasztásra szállított Daisy Domergue-val (Jennifer Jason Leigh). Egyikük. Vagy talán ketten is, hárman is, nem tudni biztosan. Ami bizton tudható, hogy hiába csupán egy kabinról van szó, ez a kabin is épp eléggé tágas ahhoz, hogy valaki fű alatt kitoljon a másikkal.

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy az Aljas nyolcas Tarantino filmje. Azé a Tarantinóé, akit megszerettünk/megutáltunk a ’92-es Kutyaszorítóban óta. Más lett, persze. Kicsit tapasztaltabb, kicsit több filmet látott azóta, és még tudatosabban, még ügyesebben építi fel alkotásait, még kevésbé építkezik a popkulturális referenciákra. Talán mondhatjuk, hogy a popkultúra iránti fixációját felváltotta a történelem iránti érdeklődés és annak kifordítása – elég, ha csak előző két alkotására, a Becstelen brigantyk-ra és a Django elszabadul-ra gondolunk. Egyik a II. világháború végkimenetelét hamisítja, míg a másik a fekete rabszolgatartás idejére kalauzol el bennünket, hogy bemutassa egy felszabadított, fellázadt fekete vérszomjas bosszúhadjáratát. Az Aljas nyolcas is ilyen történelmi kontextust kap azzal a különbséggel, hogy ezúttal elmarad a bosszúfantázia, marad helyette a cinizmus és a kendőzetlen erőszak. Kielégítő és igazolt vérontás helyett a szomjat kevésbé oltó agresszió marad és az ember maga, amint szépen lassan levedli a magára öltött álarcot, s ott áll előttünk pucéran, anyaszült meztelenül. Nincs feloldozás és nincs bűnbocsánat. Nincs nemes cselekedet csak álcázott képmutatás.

Tarantino legújabb filmjét szokásához híven lassú, ráérős tempóban építgeti: hosszú percekig nézzük a havas tájat és a hótakarta Jézus-szobrot az út szélén, miközben Ennio Morricone eredeti(!) és igencsak baljóslatú muzsikája duruzsol szépen a fülünkbe, mintegy előrevetítve az elkövetkezendő erőszak-orkánt. Miután a főcím lement, megismerjük filmünk három főszereplőjét a nyolcból. John Ruth-ot, Marquis Warren-t és Daisy Domergue-t. Hosszú jelenet, amit majd egy még hosszabb követ (utazás és beszélgetés a postakocsin), de ennek oka van: Tarantino így hozza képbe a nézőt. Így ismerjük meg a karaktereket és egymáshoz fűződő viszonyaikat. Időt hagy nekünk, nézőknek, hogy megszokjuk a szituációt. Legyen szó akár a postakocsi belsejéről és annak társaságáról, vagy akár Minnie Röfősboltjának díszes kompániájáról. Beszélteti a szereplőket, mi pedig kényelmesen hátradőlünk, és hallgatjuk a történeteiket, melyek vagy igazak, vagy nem. Van erre egy kifejezés, az angol úgy mondja: „hangout-movie”. Amikor nem az számít, hogy a cselekmény gőzmozdony sebességgel robogjon előre, hanem az, hogy minőségi időt tölts együtt a szereplőkkel, és abba a (jelen esetünkben) hamis hitbe ringasd magad, hogy ismered a vásznon látható figurákat. Csak hogy műfajnál maradjunk, ilyen alkotás (nem stílusban, de hangout-ügyileg) Howard Hawks Rio Bravo című remekműve John Wayne-nel és Dean Martinnal a főszerepben.

A már meglévő három utashoz kicsivel később csatlakozik még egy (John Mannix szerepében a mozifilmekben kriminálisan keveset foglalkoztatott Walton Goggins), majd a felállás kicsit megváltozik, a viszonyok transzformálódnak, a helyzet bonyolódik. Ami azt illeti, a cselekmény a későbbiekben ilyen formán vesz újabb és újabb fordulatokat – minél több a karakter, annál bizonytalanabb lesz az előzőleg megismert szereplők közti kapcsolat, és a látszólagos bizalom szertefoszlik. Az egész film, ha úgy tetszik, egy óriási sakktábla, QT pedig a játékmester, aki ide-oda helyezgeti a figurákat, magában pedig kajánul nevet azon a felforduláson, amit okoz. Az Aljas nyolcas egyik legnagyobb erőssége ez, mely elkoptatottnak tűnik, de rég keverte filmrendező ilyen ügyesen és ilyen kaján örömmel a kártyákat – senki és semmi nem az, akinek és aminek látszik. Amikor úgy néz ki, hogy kiismertél egy karaktert, rögtön jön egy olyan húzása, aminek alapján újradefiniálhatod magadban őt. Akit az elején nem kedveltél, később szívedhez nőhet (majd esetleg újra megutálhatod), és fordítva. Ördögi játék ez, amiben a legszebb az, hogy Tarantino partneréül fogadja a nézőt. Tudatja ugyan velünk, hogy ő többet tud, mint mi, befogadók, de kezünket megfogva vezet végig minket ezen az őrült alakokkal, vérrel és erőszakkal díszített panoptikumon. Mi pedig élvezzük. Már aki, ugye, mert Tarantino nem lehet mindenkinek a „cup of tea”-je – aki a Becstelen brigantyk-ot vagy a Jackie Brown-t túlbeszélt, túltolt filmnek tartotta, nagy valószínűséggel itt is fogja majd a fejét. Itt ugyanis annyit beszélnek és monologizálnak a szereplők, mint még tíz másik – viszont cserébe ezek a dialógusok tele vannak a rendezőre jellemző humorral és idézhetőségi-faktorral. Jó hallgatni őket, és öröm nézni a színészeket, amint előadják ezeket az ízes, gondosan megkomponált párbeszédeket. Legyen szó akár a régi motoros Tim Roth-ról, Sam Jackson-ről és Michael Madsen-ről, vagy a kilencvenes években agyonfoglalkoztatott Jennifer Jason Leigh-ről, akinek ez az első kirándulása a Tarantino-univerzumba.

És ha már szóba került Jennifer Jason Leigh (akit ismerhetünk többek között David Cronenberg eXistenZ – Az élet játék című filmjéből, vagy épp Robert Altman Kansas City című dolgozatából), úgy muszáj kiemelni őt a sok férfi szereplő közül. Leigh-t illetően az egyik legizgalmasabb az, hogy bár szerepében sokszor margóra kerül, sosem szűnik meg központi elemnek lenni, és a néző sose engedheti meg magának azt a luxust, hogy alábecsülje őt, illetve a karakterét. Daisy az egyik legjobb karakter, akit Quentin valaha írt, és Leigh az egyik legjobb színésznő, aki valaha testet kölcsönzött a forgatókönyvíró egy karakterének. Szemében őrült fény pislákol, de nem ostoba – egy lépéssel nem csupán a nézők, de szereplőtársai előtt jár. Ugyanúgy átesik azon az átváltozáson, ami a néző fejében lévő képet illeti, mint a többiek, s mindvégig komplex, bilincsben is fenyegető jelenség marad, akire elég csupán egy pillantást vetni, s tudod: nem bízhatsz benne. Remek partnerévé válik a Kurt Russell által alakított John Ruth-nak, aki nem rest többször is orrba könyökölni Daisy-t, és akinek kitűzött célja, hogy élve eljuttassa foglyát Red Rock-ba egy kis akasztás végett. Russell maga rutinnal veti bele magát a hatlövetűk, coltok és kalapok világába, hiszen annak idején Wyatt Earp seriffként tizedelte a népet, tavaly pedig kannibálokkal nézett szembe a szintén western Bone Tomahawk című érdekes és izgalmas hibridben. Ruth nem egy hős-alkat és nem válik a film morális iránytűjévé (ahogyan senki más sem), de így is messze az egyik legszimpatikusabb karakter a nyolc között. Samuel L. Jackson Warren századosa is okoz meglepetést a nézőknek, róla csak annyit, hogy ismét sikerült a rendezőnek egy jövőben valószínűsíthetően ikonikussá váló szerepet írnia a színésznek. És a többiek? Walton Goggins tenyérbemászó és remek, Bruce Dern egyetlen rezdülésével képes egy egész élet történetét a néző elé tárni, Madsen hangja még mindig egész estét betöltő, Demian Bichir meglepően vicces adalék, Channing Tatum pedig (igen, tényleg szerepel benne)… Nos, rá se lehet panasz, szerepét pedig nem véletlenül fedi jótékony homály, jobb meglepődni a moziban.

Az Aljas nyolcas a maga háromórás játékidejével riasztónak tűnhet, de nem kell megijedni. Helyenkénti túlbeszéltségével együtt is lebilincselő, humora éjsötét, és erőszakkitörései még mindig bizonyítékul szolgálnak arra, hogy Tarantino (és Nicotero, trükkmester) érti a dolgát. Ha úgy tetszik, ez a film a Becstelen briganty-k kártyajelenetének hosszabb, egész estés verziója, s ha ezt mondjuk, úgy igazunk is lehet: Tarantino képes addig szítani a feszültséget, amíg a húr épphogy szét nem pattan, és még tovább, hogy aztán minél nagyobbat szóljon a nagy bumm. Akció persze kevés van (ez nem okoz meglepetést), ne a tűzharcokért üljünk be a moziba, de egyes jelenetek intenzitása a legjobb akciójelenetek intenzitásával vetekszik. Lassan csordogál a cselekmény, de ez a csordogálás meghozza gyümölcsét – a ráérős történetmesélés pedig olyan apró részleteket hordoz magában, amik miatt érdemes majd még egyszer jegyet váltani a filmre. Ennyiben classic Tarantino, de a fentebb említett cinizmus bizony új adalék – karakterei immáron kevésbé érdemlik ki a néző empátiáját, a befejezés pedig még Tarantinóhoz képest is éjsötét és cinikus. Ezzel együtt is nevetünk persze, de nevetésünkben ott van egy kellemetlen érzés – nincsen boldogan kacagó Beatrix Kiddo és kajáldából, gatyába tolt pisztollyal halállazán kisétáló Vincent és Jules. Nincs feloldozás és nincs megnyugvás. Viszont van egy film, mely címéhez méltón aljasmód szórakoztató.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.01.18