1715

Félvilág

Filmkritika

1914 egy fagyos januári napján utazókosárba gyömöszölt női holttestet találtak sodródni a Duna partjának közelében. Akkor még nem tudták, de a későbbi nyomozások során kiderült, hogy az áldozat nem más, mint a mosogatólányból lett, gazdag férfiakkal saját magát eltartott Mágnás Elza (polgári nevén: Turcsányi Emília), akinek rejtélyes és bestiális halála sokáig nem hagyta nyugodni az embereket – nem csak kicsiny országunkban, de az amerikai New York Times-ban is közzétettek egy cikket az esetről.

Kereken 101 év telt el a gyilkosság óta, és ha már nem is tudja mindenki az eset körülményeit és részleteit, azért van, akit továbbra sem hagy nyugodni a dolog – Köbli Norbert forgatókönyvírót és Szász Attila filmrendezőt, akik második kollaborációjuk alkalmából ásták bele magukat a témába, és kerekítettek belőle egy szolid lábakon álló filmet.

A Magyar Média Mecenatúra által finanszírozott alkotás újabb bizonyítékul szolgál arra vonatkozólag, hogy a hazai placc egyik legtehetségesebb írója nem más, mint Köbli Norbert, stáblistán való jelenléte pedig lassan nagyon erős garancia lesz arra, hogy az eredmény minőségi munka lesz. Utóbbi munkáját is szerettük nagyon (A berni követ), az az előtti, Bergendy Péterrel közösen készített filmje, A vizsga szintúgy pofás munka, és a hazai zsánerfilm készítés egyik legszebb példája. Köbli a fentebb említett dolgozatokhoz hasonlóan – ahogy azt már jeleztem jelen írás első bekezdésében – a való életből merített ihletet egy jókora kanállal, de a hollywood-i filmek szorgos és odafigyelő diákjaként Köbli ezt az igaz történetet nem száraz tényfeltárással/tényközléssel, hanem nagyvilági, filmes eszközökkel tárja a néző elé. Fogja a tényeket, és dramatizálja mindazt, amit újságcikkekből és egyebekből kijegyzetelt – a hideglelős gyilkosság históriáját három nő viszonyának keresztmetszetében meséli el.

A Félvilág azonban nem a gyilkosságot követő nyomozás hogyanjára összpontosít, hanem a gyilkosságot megelőző négy nap eseményeire, mely alkalmul szolgál arra, hogy bepillantást nyerjünk Mágnás Elza (Kovács Patrícia) hétköznapjaiba, kicsapongó életmódjába, és környezetével való viszonyát némiképp megismerjük. A forgatókönyv jó időt fordít arra, hogy megismertesse, milyen jellem ő tulajdonképpen (szerelem másodrendű, pénz mindenekelőtt), az öregedésből fakadó elutasítástól való félelmét és az emberi kapcsolatait – utóbbi, mondanom sem kell, a színtiszta érdekeken, semmint a barátságon és őszinteségen alapszik. Elza világában a pénznek több az értéke, mint az emberi kapcsolatoknak: busás összeg fejében próbál befurakodni egy olyan rendezvényre, amelyre nem hívták meg (pusztán azért, hogy kezet foghasson a miniszterrel, mely még több befolyást kölcsönözhetne neki), a környezetétől pedig ő maga minden létező összeget képes kicsikarni egy kis alkalmi szex fejében, a pénzből pedig később még feljebb szeretne menni a társadalom ranglétráján. Na, egy ilyen nő ez a Mágnás Elza.

Ebbe az erkölcsileg, morálisan ingatag és romlott világba lép be Kató, a fiatal szolgálólány közömbös figurája, akinek szemszögéből láthatjuk az eseményeket, és aki egyfajta morális központként szolgál a sok hazug, álszent, képmutató és érzéketlen játékos között. Egyéb, komolyabb funkciója szegénynek nincsen, habár valamelyest katalizátorává válik a később bekövetkező eseményeknek – de erős, határozott jelenléttel bíró karakter nem válik belőle. Ez a feladat a címben jelzett „félvilági nő”-re, Mágnás Elzára és annak komornájára, Rózsára hárul – kettejük egymással való viszonya az, amire legfőképp hangsúlyt helyez a forgatókönyv. Elza és Rózsa kapcsolata első pillantásra hagyományos „feljebbvaló-alattvaló”-kapcsolat, amiben tisztának tűnnek a szerepek, hamar kiderül azonban, hogy a felszín alatt több réteg bújik meg, melyek felfejtése fokozatosan történik. A cselekmény egyik legizgalmasabb aspektusa, ahogy ezek a rétegek felsejlenek – a játékidő relatíve rövidségéből fakadóan kicsit gyorsabban történik mindez, de nem annyira, hogy veszítsen az erejéből (bár tényleg, plusz 20-25 perccel talán még jobban ki lehetett volna fejteni a dolgokat). Nem a gyilkos kiléte az tehát, amely mozgatja a cselekményt, hanem a gyilkosság mögött megbúvó motivációk. A három nő közti kapcsolat és mögöttes intenciók azok, melyek a feszültséget okozzák és amelyek prezentálása egy olyan íróra vall, aki nem csupán hányaveti módon vetette papírra a jeleneteket, hanem megfelelő háttértudással tette mindezt. Rózsa és Elza közös jeleneteik szépen, fokról fokra fedik fel kapcsolatuk látleletét: finom erotikával és éppen elegendő rejtélyességgel meghintve prezentálják nekünk kettejük féltékenységen, Rózsa egyirányú, őrületig fokozódó vonzalmán és gyermekkori barátságon alapuló kapcsolatát. A berni követ enyhén klausztrofób hangulata itt még intenzívebben van jelen, csak épp a dráma pszichologizálóbb, a feszültséget nem a szituáció adja, hanem a felszín mögött rejtező indulatokból, képmutatásból és hazugságokból fakad.

A berni követhez hasonlóan – valószínűsíthetően az alacsonyabb költségvetésből fakadóan – a cselekmény jóformán egy lakás belsejére van limitálva (megtoldva néhány röpke külső felvétellel és 2-3 másik, belső helyszínnel). Köbli, ellenpontozva a tér limitáltságát élvezetes, szellemes, korhű, de azért nem túl művi dialógusaival teszi hozzá a magáét, a direktor pedig értő kézzel filmezi a lakásbelsőket és női arcokat, sikeresen elkerülve, hogy puszta színdarabbá redukálja a végeredményt, sőt – a Félvilág tévéfilm létére mozifilmesebb a legtöbb, mostanában mozikba került magyar filmnél. Sokat segít az is, hogy a kosztümök, a díszletek mind autentikusnak hatnak, és nem lógnak ki a képből, nem tűnnek amatőrnek és olcsónak. Mondjuk úgy, hogy világszínvonalú profizmussal vannak megalkotva és fényképezve. Kézzel vágható atmoszférát teremtettek, amihez kézzel fogható feszültség párosul, melyet három olyan színésznő/színész emel még nagyobb magaslatokba, mint Kovács Patrícia, Gryllus Dorka (Víkend), illetve Kulka János.

Kovács Patrícia Elza szerepében jó érzékkel adja át a karakter másokkal szembeni fölényes magatartását és jelleméből fakadó tragédiáját, miszerint hiába legyeskednek körülötte a férfiak, „a szó hagyományos értelmében szeretni őt nem lehet” (ahogyan azt Kulka figurája a film egy pontján találóan megjegyzi), a tisztelet iránta soha nem lesz meg. Lehetett volna ripacskodás és idegesítő nagyzolás, helyette elegáns visszafogottság jellemzi – teret adva annak, hogy bár a néző alapvetően nem kedveli Elzát (hiszen lássuk be, egy meglehetősen ellenszenves nőszemélyről beszélünk), azért a sorsa, jelleme érdekel minket, nem idegenedünk el tőle teljes mértékben. Gryllus Dorka szerepe valamivel hálásabb, az ő karaktere ad alkalmat nekünk, nézőknek arra, hogy a fátylat lehullajtsa az Elzát övező rajongásról, és bepillantsunk a kulisszák mögé. Dorka alakítására is jellemző egyfajta visszafogottság, de tekintete mögött megfoghatatlan intenzitás lakozik. Könnyen áteshetett volna ő is a ló túlsó oldalára azzal, hogy túljátssza szerepét, helyette a színésznő megfelelő arányban visz szerepébe titokzatosságot, ellentmondásosságot, frusztrációt és a néző empátiájára apelláló vonásokat. Karaktere által leírt ív szépen kimunkált, még ha kissé a játékidő véghez érve elkapkodott is. Mellette a már fentebb említett Döbrösi Laura (Aranyélet) óhatatlanul elhalványul, mely kevésbé a színésznő hibája, mint inkább karakterének haloványsága és feleslegessége: érthető, hogy kellett egy figura a filmben, aki a nézőhöz hasonlóan pártatlan és nem beavatott, de a cselekményhez és a film egészéhez mégsem tesz hozzá túl sokat. Csak asszisztál a dolgok menetéhez, de ha kivennénk a filmből, sokat nem veszítenénk. Ellenben a hölgyek mellett jeleskedő Kulka János ha lehet, csak még inkább hozzátesz a dolgok élvezeti értékéhez – az egykori Mágenheim doktor és a nemrég Fekete Lótuszként az Argo 2-t jelenlétével javító Kulka itt is zseniális, kiváló érzékkel hozza a figurája szikárságát és félig rejtett, félig kiteregetett agresszióját.

Ez a fenti azonban apró gikszernek tűnik a film egészéhez mérten – a Félvilág ugyanis kivételesen klassz darab, ami kiváló erődemonstráció mind a forgatókönyvíró, mind a rendező részéről. Bizonyíték, hogy van egy olyan forgatókönyvírónk, aki érti a film nyelvét, és aki képes összedolgozni azokat az alapanyagokat, amik egy izgalmas filmhez szükségeltetnek, s bizonyíték, hogy akad olyan rendezőnk, aki igazán képes olyan feszültséget, életet vinni a képsorokba, amik nagy vászonra termettek. Két filmmel a hátuk mögött most már bizton állíthatjuk, hogy ez a páros (Köbli-Szász) abszolút működőképes, s nem csupán egyszeri csoda volt, hogy kollaborációjuk sikerrel zárult. Jöhet a következő, mégpedig jöjjön mihamarabb!

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.01.13