Ex Machina

Filmkritika

Alex Garland neve ismerősen csenghet sokaknak: ő volt az, aki írt pár olyan forgatókönyvet, amely végül Danny Boyle-nál kötött ki. Legyen szó akár a Cillian Murphy főszereplésével készült Napfényről, a 28 nappal később-ről, vagy A part-ról, amiben Leonardo Dicaprio még tejfeles szájjal játszott dzsungelkommandósdit. Ezek mellett neki köszönhetjük a kiváló Dredd, illetve a mesteri, Ne engedj el! forgatókönyvét is, mely utóbbiból Mark Romanek forgatott filmet.

Garland regényíróból lett forgatókönyvíró, aki ezúttal a kamera másik oldalán is kipróbálta magát, rendezői bemutatkozása pedig nem mást jelöl ki témájául, mint a manapság oly divatos mesterséges intelligencia mibenlétét. Caleb (Domhnall Gleeson) tehetséges programozó, akit kiválasztanak arra, hogy eltöltsön pár napot Nathannel (Oscar Isaac), a visszahúzódó, titokzatos tudóssal. Nathan – mint az később kiderül – egy mesterséges intelligenciával bíró robotlányt alkotott, akit Caleb által akar letesztelni. A cél: olyan párbeszédet, olyan szituációt létrehozni kettejük között, melyben nem derül ki az, hogy nem emberről, hanem gépről beszélünk. Caleb egyre inkább bevonódik a dolgokba, mígnem különös viszony alakul ki közte és a „lány” között.

Mint írtam, a mesterséges intelligencia divatosnak mondható, sok film készült már a témában, ám kevés beszélt olyan letisztult formában róla, mint teszi azt Alex Garland az Ex Machinával. Sciece-fictiont készített old-school módra, amely több tudományt tartalmaz, mint fantasztikumot, az alapfelállás pedig nagyban emlékeztet bennünket azokra az „őrült tudós”-filmekre, amelyben a világtól elszigetelten ügyködik valami kétes moralitású projekten egy mindenre elszánt feltaláló. Roppant érdekes, ahogy Garland gördíti a cselekményt: hivalkodó speciális effektusok nélkül, pusztán három karakterre alapozza filmjének gerincét. Három karakter, akik egymásra hagyatva élnek, és akik szép lassan szétmarják egymást. Fokozatosan láthatjuk az egyre növekvő feszültséget közöttük, miközben az intenciók egyre jobban és jobban bizonytalanabbá válnak; akit az elején főszereplőnek hiszünk, arról kiderül a későbbiekben, hogy nem feltétlen ő áll a történet centrumában, hanem teljesen más.

Amit a történet fő tematikájának hiszünk, az pedig a film végén megkérdőjeleződik. Úgy szól az Ex Machina a mesterséges intelligenciáról, hogy közben ugyanúgy hangsúlyt fektet magára az alkotóra is, illetve az alkotás mögötti pszichológiára. Nathan istent játszik, és egyeduralkodónak hiszi magát abban a világban, amit saját maga teremtett maga köré, ám ennek megvannak a maga következményei. Ebben a viszonylatban arra is kitér a film, hogy Nathan teremtménye miért épp női alakot öltött; a szexualitás fontossága, illetve a hímsovinizmus az, amit megpedzeget ezen a téren a direktor, ezzel pedig a dolgozat egyik legizgalmasabb motívumához érkeztünk.

Ha a sorok között olvasunk, akkor azt láthatjuk, hogy Garland a modern férfi-női viszonyokat, illetve a férfiak szexualitáshoz való viszonyát állítja pellengérre. Kevésbé foglalkozik ugyanis a mesterséges intelligencia technikai részével, inkább a lélektannal és a mögöttes gondolatokkal kacsintgat össze, mindezt hűvösen intellektuális csomagolásban tálalva. Ava (Alice Vikander) öntudatra ébredése és egyre intelligensebbé válása értelmezhető ugyan szó szerint is (azaz: a gép egyre okosabb és okosabb lesz), de hasonlómód olvashatjuk úgy is, hogy a női nem kitör béklyóiból, és megtagadja annak kizárólagosságát, hogy csupán szexre használják. Akárhogy is nézzük és olvassuk, a film hűvös kimértsége és céltudatossága lenyűgöző, és gondolkodásra készteti nézőjét. Intellektuális science-fiction ez, ami szórakoztatónak kevésbé mondható, de annál inkább megragadnak az emberben egyes motívumok és gondolatok.

Ha mindez nem volna elég ahhoz, hogy meggyőzőleg hassak, úgy a színészeket is meg kell említeni – mind Gleeson, mind pedig Isaac nagyszerű alakítást nyújtanak. Előbbi a maga köznapi megjelenésével hitelesen hozza a különc programozó szerepét, míg Oscar Isaac egyszerre vicces, félelmetes és titokzatos játéka manírok nélküli zsenialitás. Hasonlómód remek alakítást nyújt Vikander is, akinek szerepe első ránézésre nem tűnhet túl hálásnak, ám a forgatókönyv elegendő teret biztosít neki, hogy egy robot szerepében is kiadja magából a maximumot, és minimalista eszköztárral bebizonyítsa rátermettségét a szerepre. Ők hárman és a rendkívül intelligens és profin összetett forgatókönyv garantálják azt, hogy egy egyedi és izgalmas, gondolatprovokáló filmélményben legyen része az embernek.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.01.11