Olyan lélekemelő franchise nincs még egy a filmtörténelemben (legfeljebb csak nagyon hasonló), ami ennyi mindent jelentene az emberi kollektívának. Ugyanakkor a rajongás lehet veszélyes is, és erre megint csak George Lucas univerzuma világít rá: az elvakult, feltétel nélküli imádat, a másik oldal ellenvéleményeinek támadásként való felfogása ellenségeskedésbe csaphat át, mert úgy érezzük, mintha arcul csaptak volna minket. Hasonló pofonként élték meg rengetegen Lucas előzménytrilógiáját, ami számos ponton szembe ment az általa lefektetett univerzum alapjaival, és inkább a rajongásból hasznot húzó brand érvényesült a történetmesélés, valamint a karakterek helyett. Éppen ezért a Star Wars: Az ébredő Erő készítőinek irreálisan magas elvárásokkal kellett szembenézniük, meg kellett találniuk a kényes egyensúlyt (az Erő mellett) a franchise és a rajongók vehemenciájának kielégítése között. És ez abszolút sikerült!

J.J. Abrams a szó legnemesebb értelmében vett rajongó: tudja, mi kell a hozzá hasonló figuráknak, és – Lucasszal ellentétben – nem a látványt helyezi a történet és a karakterek fölé, hanem maximális szimbiózist hoz létre közöttük. Emellett a Star Wars maga a nagybetűs intézmény már hosszú évtizedek óta, így a rendező annak klasszikus elemeit használja fel, és ha kell, forgatja ki önmagukból. Nem, nem olyan kényszeredetten, mint tette azt a Jurassic World vagy az alapanyagot a porig alázva (lásd Terminátor: Genisys), hanem finoman, rétegelten. Abramsék hiába szemezgetnek a klasszikus részek elemeiből, nem mentek át nosztalgikus múltidézésbe, mert nem felejtették el a műfaji besorolást.

Az ébredő Erő a nagybetűs ŰROPERA, a könnyed hangvétel és látványos kalandok ellenére is tele sorstragédiákkal, amelyek ott feszülnek minden szereplő arcvonásán, és hiába nevetünk jóízűt az egyik percben, vagy ámulunk a lélegzetelállító képsorokon, a másikban a szívünk a torkunkban dobog, és patakokban folynak a könnyeink. És itt mutatkozik meg a film legnagyobb zsenialitása: karakterei éppúgy a múlt árnyaival és azok terhével birkóznak, mint maguk a készítők. Azonban az Erő jelen esetben mindenkit átjárt a rendezőtől kezdve a színészeken keresztül, egészen az utolsó statisztáig. Ez volt az a Star Wars-film, amire A jedi visszatér óta vártunk, és egyben a legjobb epizód, amihez A birodalom visszavág óta szerencsénk volt. Nagyot mond, de mégsem nagyzoló, látványos, de a készítők feltétlen szeretete nem telepszik rá eme intergalaktikus mesére.

Ha pedig már a sokszor idecitált rajongásnál tartunk: Abrams ezt is többrétűen emelte be Lawrence Kasdan-nel és Michael Arndt-tal a legfőbb karaktervonások közé. Az antagonista maga a megtestesült fanatizmus, aki mégis lényegesen több egy Darth Vader pótléknál: Kylo Ren egyszerre a széria legszánnivalóbb és leggyűlöltebb gonoszává lép elő, Adam Driver pedig maszkkal együtt vagy anélkül is brillírozik a szerepben. Karakteréről vétek lenne ennél többet beszélni, a cselekményt pedig fedezze fel mindenki maga (de a félrevezető marketing mostantól kötelező tananyag minden kommunikációt tanuló kis padawannak), hiszen az újonnan belépők között Rey és Finn kettőse is remek, de még a margóra szorult Poe Dameron is egy igazi bolygóközi vagány abban a pár percben. A nagy öregekhez hasonlóan menekülnek a múltjuk elől, hogy elodázzák az elkerülhetetlent, mégis tudjuk, hogy ez lehetetlen.

Az ébredő Erő mindenféleképpen fontos állomása a jelenlegi Hollywoodnak. Legdicsőbb lovagjának páncélja ismét makulátlan, mert visszahozta azt a fajta történetmesélést, amiért megszerettük a mozi varázsát, és amiért a Star Wars az, ami: egy igazi, nagybetűs MESE, amely nem ereszt a jól ismert sárga feliratoktól egészen a stáblista legördültéig. A meleg családi fészek, ahová mindig öröm lesz visszanézni, amíg olyan mozimágusok várnak minket tárt karokkal, mint Mr. Abrams. Mert ezt a filmet kerestük már nagyon-nagyon hosszú ideje.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu