2443

Fábián György: Szent László-vér

Könyvkritika

Félve fogtam bele Fábián György Szent László-vér című könyvének olvasásába, ugyanis rossz tapasztalataim vannak jó újságírók fikciós regénnyel való próbálkozásait tekintve: a jó zsurnalisztának és a jó szépírónak ugyanis – az íráskészséget leszámítva – egészen más képességekkel kell rendelkeznie, s igen ritka, ha egy szerzőben mindkettő megvan. Nos, tisztelettel jelentem: Fábián Gyuri egy ilyen ritkaság.

A Szent László-vér a Győri Apokrif Könyvek második része, előzménye a Mária-fegyver, melyet az előbb vázolt okokból kifolyólag nem olvastam (ígérem, pótolni fogom), de mivel az új kötetet a Tarandus Kiadó elküldte szerkesztőségünknek, hogy kritika szülessen róla, erőt vettem magamon, s egy cseppet sem bántam meg. A könyv tökéletesen érthető és élvezhető az előző kötet ismerete nélkül is, s bár van néhány utalás rá, a főszereplők (Farkas Gábor újságíró, Giorgio Fabiani nyugalmazott őrnagy a magyar katonai titkosszolgálattól, Angelica Lynch, az MI6 aktív és Janszky Andrea Polenska, a Szentszék inaktív ügynöke, valamint Hajós Róbert vállalkozó) személye jelenti az összekötő kapcsot az előző résszel, na meg a műfaj, ugyanis mindkettő Dan Brown Da Vinci-kódja által teremtett újfajta nyomkövetős-kincskeresős-rejtvényfejtős kalandregény.

Fábián György fel is vonultatja a kalandregény teljes kelléktárát: izgalom, akció földön, vízben, levegőben és föld alatt, cselszövés, megalomániás egyeduralomra törő rosszfiú, kódfejtés, high-tech kémfelszerelés, nano- és DNS-technika, hírszerzés, kincskeresés, kutató, tudós, régész, titkos ügynök, zsoldos, politika, történelem, tudomány, hazafiasság, hagyomány, vallás, elkötelezettség, összeesküvés és szerelem. Tehát van itt minden, sőt, győrieknek némi pluszként helytörténet és helyismeret is (lehet találgatni, hogy az egyes karaktereket kiről mintázta a szerző). Megdöbbenve kellett megállapítanom, hogy nem is ismerem olyan jól szülővárosomat, mint hittem…

A felsorolás alapján azt hihetné az ember, hogy egy tizenkettő, egy tucat sablonos műről beszélünk, de erről szó sincs. Egy teljesen eredeti, cseppet sem kiszámítható regényről van szó, s ezt az író lenyűgöző fantáziája biztosítja. Egy olyan furmányos, csavaros sztorit kanyarított nekünk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A történetben szerepel a vérszerződés, Szent László bölcsessége, a magyarok Szent Grálja, a rovásírás, őstörténeti és középkori ereklyék, az öt vallás, melynek templomai a világon csaknem egyedülállóan egyetlen győri utcában helyezkednek el; s mindez korunkban játszódik: a politikai széthúzás, az önzés, a hataloméhség, a korrupció és a modern technika korában. Szerencsére hőseinkre – bár nem tökéletesek – ezek a negatívumok nem jellemzőek, s a végén megmenekül mind a város, mind az ország a rá váró veszedelemtől, hogy egy őrült politikus – aki azt képzeli, hogy a modern géntechnikával keresztezheti saját vérvonalát az Árpádokéval, s ezáltal a magyar nép várva várt új királyává válhat – magához ragadja a hatalmat.

A történet több, mint izgalmas, s csak azért nem nevezem letehetetlennek, mert azért néhány epizód, el-elkalandozó szál és szerkesztési sajátosság lassítja a sodró lendületet, de egy ekkora terjedelmű (582 oldal) könyvnél talán nem is lehet elvárni, hogy azonos hőfokon égjen végig.

Kedvelem az igényes szórakoztató irodalmat, mellyel kikapcsolódhatok, mellyel nem kell feltétlenül filozófiai mélységekbe alászállnom, vagy tudományos sztratoszférákba emelkednem, mégis tanulhatok belőle, van üzenete, és ha nem is irodalmi, de jó stílusban van megírva. Az ember nem olvashat állandóan klasszikusokat vagy Nobel-díjas írókat, néha könnyedebb dolgokra vágyik. Hát a Szent László-vérben megkapja. Nem néztem ugyan utána, hogy a történelmi és egyéb tudományos információk mennyire felelnek meg a valóságnak (egy részére persze emlékszem tanulmányaimból), illetve hogy hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció ezen a területen, de hitelesnek tűnik, és ez a lényeg. S a gondolat, amit sugall – csak egységben és összefogással tudjuk felvirágoztatni országunkat, mert ebben van az erőnk, ahogy történelmünk is bizonyítja – időszerűbb nem is lehetne.

Szórakoztatónak szórakoztató ugyan a regény, de könnyednek nem nevezném, mert a befogadása – izgalom ide vagy oda – egyáltalán nem könnyű. Felszínes olvasással vagy tíz perces szabadidőben történő fogyasztással még a cselekmény követése sem egyszerű, hiszen 11 idősíkban és 14 helyszínen játszódik. És ezzel elérkeztünk a könyv gyengéjéhez, mert a 11 idősík bizony sok. A helyszíneken ugrálni olvasás közben nem okoz gondot, de az időbeni ugrándozással vigyázni kell, mert egyrészt lassítja a lendületet, másrészt el lehet veszni benne, főleg, ha nem következetesen van alkalmazva, mint esetünkben. Szerkesztési szempontból vagy párhuzamos idősíkokat célszerű használni, vagy egymásba ágyazottat, a kettő vegyítése nem szerencsés szórakoztató, könnyed szövegek esetében. De még ez se lenne probléma, ha vagy kevesebb időpont között kellene lavíroznia az olvasónak, vagy legalább egy irányban (időben előre vagy hátra), de itt nem erről van szó: itt sokszor összevissza ugrálunk, ráadásul nem mindig indokoltan. Nem világos számomra, hogy mitől függ, hogy egy múltbeli eseményt elmesélnek egymásnak a szereplők, vagy visszautazunk velük együtt. A korunkban játszódó részeket pedig egyértelműen okosabb lett volna egy idősíknak kezelni, hiszen ez fogja össze az egészet, ez adja a szerkezeti vázat, amely jóval erősebbre sikeredhetett volna, s bár lehet, hogy emiatt a terjedelem csorbult volna egy kicsit, de cserébe kiérdemelné a könyv a letehetetlen jelzőt.

A másik – jóval kisebb – probléma, hogy akad a könyvben két zavaró hiba, mely jó esetben csak többedik olvasásra tűnik fel az olvasónak. Sajnos az ilyen jellegű tévesztések teljesen általánosak a kortárs lektűrirodalomban, s az oka valószínűsíthetően a szöveg többszöri átírásában, átdolgozásában, vagy a történet megírás közbeni alakulásában rejlik. Jelen esetben a zsinagóga alatti katakomba-jelenetről van szó, ill. a Vezér személyéről. Javaslom Fábián úrnak, hogy irodalmi lektoron kívül alkalmazzon olvasólektort, vagy kérjen meg egy barátot, hogy kimondottan ilyen szempontból olvassa el a legközelebbi készülő kéziratot. Mert nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó regénye! Biztosan nem lesz könnyű újat írnia, hiszen – mint említettem – a Szent László-vérben szinte minden puskaport ellőtt, de akinek ilyen fantáziája van, azt biztatnám arra, hogy próbáljon meg lelkes olvasótáborának egy hasonlóan lebilincselő harmadik győri apokrif könyvet megalkotni.

tmoni

Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!

2015.12.16