1670

Légrádi Mihály: Endorfin

Könyvkritika

Igen különös módon mutatja be a boldogságkeresés zsákutcáit Légrádi Mihály Endorfin című regénye. Szintetikus anyagok és A kis gyufaárus lány között szaladgálunk a ’90-es évek elején, a számítógép egy csoda, a fiatal férfiaknak kötelező bevonulni katonának, és még mindent áthat a nemrég hátrahagyott szocializmus.

Főszereplőnk, Harczi Viktor egy átlagos bölcsészhallgató – egészen addig az alkoholgőzös és drogmámoros éjszakáig és az azt követő borzalmas másnaposságig, aminek a hatására meg nem fogalmazódik benne a tablettaként árult boldogság ötlete. Az elmélet viszonylag egyszerű: valami kiváltja az endorfintermelést – például egy Andersen-mese –, ezt a valamit pedig meg kell találni, fel kell kutatni, és üzletet csinálni belőle.

A regénynek hihetetlenül szürke, nyomasztó hangulata van. Egyik gondolat kergeti a másikat, a világ épp változik valamerre – egy ismeretlen irányba, amiről még senki sem sejti, hogy jobb lesz-e vagy rosszabb. Viktor mindennapjaira folyamatosan rányomja a bélyeget egy megmagyarázhatatlan hiányérzet, amit próbál figyelmen kívül hagyni vagy elnyomni. Az egész endorfin-ügynek tulajdonképpen ez a katalizátora. Egyetemre csak azért ment, hogy elkerülje a katonaságot – jövője homályos, céljai vibrálva-kavarogva változnak, de soha nem materializálódnak, a folyamatos képlékenység állapotában ragadnak. Viktor karakterének legnagyobb kihívása az lenne, hogy végre felismerje: a felnőtt lét küszöbén állva valójában fogalma sincs róla, mit kezdjen magával, és ezzel a ténnyel szembenézve megpróbáljon egy konkrét jövőképet alkotni.

Ahogy én látom, valószínűleg ez a zavaró, csak a szemünk sarkából észlelt jelenség veszi rá Viktort, hogy megpróbáljon mesterségesen endorfint létrehozni. Két légy lenne egy csapásra. Egyrészt remek üzleti lehetőség, másrészt kitűnő megoldás az emberi elégedetlenség csillapítására. Ez azonban nem így működik, Viktornak pedig ezt a saját bőrén kell megtapasztalnia.

Abba ne kössünk bele, hogy Viktor tablettái lehetetlenek. Mégpedig azért, mert ez nem egy vegyészeti kézikönyv, és a történetnek nem az a lényege, hogy lehetséges-e ilyet létrehozni vagy sem. Csupán annyi, hogy ha az lenne, az milyen lenne. Ebből a szempontból pedig egy remekül megírt regényről beszélünk.

Az Endorfin nem egy vidám olvasmány, meglehetősen rátelepszik az emberre – de gondolkodásra ösztönöz, érzelmeket vált ki, és tanulságokat közvetít. Érdekes könyv, korrektül kivitelezve.

Nánási Anita
Forrás: cinestar.hu

2015.12.01