A cseh és a világirodalom egyik legeredetibb alkotójának, Bohumil Hrabalnak hőse, a Túlságosan zajos magány papírhulladékot, például a Porosz Királyi Könyvtár nyitott tehervagonokban szállított, esővíztől rothadó kötegeit préselő Haňtája elmélkedik így arról a csodáról, amit irodalomnak hívunk. Amelynek öntörvényű mestere éppen száz esztendeje, 1914. március 28-án született a morvaországi Brno-Židenice-ben. A Hrabal nevet az őt kisgyermekként befogadó nevelőapától, František Hrabal sörgyári könyvelőtől kapta, aki hatéves korában, 1920-ban vette feleségül édesanyját. Valódi apjának neve sem maradt fenn - igazi, hrabali indulás.

A gyermek Bohouskát a tanulásnál sokkal jobban érdekelte a sörgyár, az ott dolgozó munkások történetei, főképp nevelőapjának testvére, Jozef (Pepin bácsi) volt rá nagy hatással – olvashatjuk életrajzában. Ennek ellenére a prágai Károly Egyetem jogi karán tanult, de volt vasúti forgalmista, biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, vasgyári dolgozó, raktáros, távírász, papírhulladék-csomagoló és díszletmunkás is. Közben szívta magába a történeteket, s gyűjtögette őket egészen negyvenkilenc éves koráig (majd később sem hagyta abba), amikor is kiadták az első elbeszélés kötetét (Gyöngyök a mélyben), amit sorra követtek egyéb művei.

Annyi történet villan fel egyetlen elbeszélésében, amennyiből egy átlagos író – nem is a legrosszabb – egész életművet képes alkotni. Életmorzsák, sztorik tömege emelkedik ki az egymásba fonódó szózuhatagból, majd merül alá nagyon gyakran úgy, hogy még csak szándék sincs a kibontásukra. A Táncórák megkezdett, majd végtelenül kacskaringózó füzérén át be nem fejezett mondata – annak, aki ráérez ízére, értelmére, maga az élet színes, zavaros folyama. A hrabali mondatfűzés ugyanis csak látszólag kusza szózuhatag. Szavainak filozófiája, misztikája van – autentikus helyzetkép és felismerés. Taoista mélység, blődség, pajzánság, a groteszk összevisszaságon felülemelkedő rend. Sorolhatóak a jelzők, amelyek sehogy sem tudják visszaadni azt a teljességet, ami ennek a sörissza, bohém, mégis gyermekien tiszta öregembernek a soraiból árad.

Hrabal a cseh filmeseknek is, elsősorban Jiří Menzelnek, köszönhetően lett világhírű. Menzel igazi alkotótársként vitte filmszalagra műveit. A bohém Hrabal e világhírnek köszönhetően – miután átélte a 70-es évek elején, hogy a csehszlovák hatóságok számos könyvét nem engedték megjelenni (így az Őfelsége pincére voltam és a Városka, ahol megállt az idő című műveket is zárolták) – nem csupán lélekben, de testben is szabaddá vált, utazhatott. Maga pedig egyfajta ikonná lett, s élete alkonyán már nem csupán kedvenc prágai kocsmájában, az Aranytigrisben, hanem gyakran híres és akkor már szinte kizárólagosan imádott macskáival közös magányában, a kerskói nyaralóban sem hagyták békén rajongói.

1997-ben a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről, ahol gyógykezelték, galambetetés közben zuhant ki. Halálát sokan hrabali, szarkasztikus és egyben szatirikus öngyilkosságnak tekintik.

„…átléptem a lét és nemlét határát, a prés csilingelt, a piros gomb megnyomására a préspofa visszatért… a könyvek csillogó gerincei kacérkodtak velem, a létrán kék köpenyben és fehér cipőben egy öregember állt, a szárnyak erőteljes suhogásától felkavarodott a por, Lindbergh átrepült az óceánon… Mint a kádba lépő Seneca, átvetettem egyik lábamat, és vártam, aztán nehézkesen beemeltem másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem és megnyomtam a zöld gombot, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem, mely mindig lelkesedéssel töltött el, boldogan mosolyogtam, mert hasonlítani kezdtem Mančinkához és Mančinka angyalához, és olyan világba igyekeztem, ahol még sosem voltam…” (Túlságosan zajos magány)

kg

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.