1343

Az Éhezők Viadala: A kiválasztott (Befejező rész)

Filmkritika

Az elmúlt másfél évtizedben érdemes megfigyelni, hogy a fiatalokat megcélzó filmes trendek hogyan indultak útjukra, majd ragadtak le a divatteremtőknél. A Gyűrűk Ura eposziságának lényegében kihívója sem akadt, legfeljebb A hobbittal próbált Jackson magára licitálni (sikertelenül). Harry Potternek már voltak lelkes követői, de a nagy rivális Narnia az első epizód után ki is fulladt, Az arany iránytű és társaik azonnal elhaláloztak, az Alkonyat-széria szenvelgő tinijeiről pedig jobb nem is beszélni, így is túl gyakran kísértenek emlékképeik.

Úgy fest, hogy a közönség feltétlen szeretetéhez és ezzel együtt az (anyagi) sikerhez elengedhetetlenül szükséges a műfajváltás. Így vette át a helyét az ifjúsági fantasy-knek a young adult sci-fi, amelyekből rögtön Katniss Everdeen szerzett behozhatatlan elsőbbséget. De hiába lelt ő is lelkes követőkre (A beavatott, Az útvesztő), főszereplőjével és világával – még ha az messze nem is tökéletes – okkal rabolta el sokak szívét. Kár, hogy a célba érés Zsákos Frodóékkal és Harryékkel ellentétben nem sikerült olyan parádésra.

De ne szaladjunk ennyire előre! Susanne Collins regényfolyamának – a nyilvánvaló Battle Royale párhuzamok ellenére is – elévülhetetlen érdemei vannak. Úgy beszél a totalitárius rendszerekről, azok képmutató és kegyetlen magatartásáról, hogy közben nem felejti el, ki is a közönsége. Ennek tetejébe a középpontjába egy talpraesett, mégis esendő női karaktert tesz, akivel amellett, hogy lehet azonosulni, okkal avat a történet szimbólummá, hiszen empátiája és kiállása példaértékű, csupa olyan tulajdonság, amit a zsarnokok nem tűrnek, legfőképp azért, mert nem is értenek. Ezzel együtt a széria – pont a fent vázolt okok miatt is – mindig is keserű maradt, de szerencsére ezt a filmkészítők sem felejtették el, vagy igyekeztek felhígítani.

Ugyanis Az éhezők viadala záró akkordja minden eddiginél keserűbb, és hiába próbál feloldozást adni szereplőinek, erre (szerencsére) teljes egészében képtelen. A fent felsorakoztatott példáknál valahol mindig kilátásba volt helyezve a happy end – már csak mesei mivoltukból fakadóan is –, de egy polgárháború kirobbanásával foglalkozó utópiában, amelyben végig ott lappang a feszültség, az embertelenség, erre esély sem volt, ami jelen esetben is a befejező rész egyik nagy erénye. A filmváltozatokban az első részt jegyző Gary Ross-tól stafétabotot öröklő Francis Lawrence van annyira ügyes iparos, hogy az ilyenkor elkerülhetetlen tragédiák, elhalálozások olykor valóban felkavaróak, hatásosak legyenek – habár itt is inkább Collinst illeti dicséret –, ugyanakkor túlzottan beleszeretett az alapanyagba. Már a tavalyi első rész is igazolta, hogy felesleges volt a befejezést két részre bontani (persze nem anyagi szempontból), ugyanis egy könyvre is kevés karakterív és cselekmény van az – egyébként ígéretes – alapkoncepcióban, a finálé ezt pedig még jobban aláhúzza. A folyamatos lelkizéseket menetrendszerűen váltogatják a látványos (de nem túltolt) akciók, ahogy Katnissék egyre inkább, egyre gyérebb kompániával behatolnak Panem szívébe, hogy végezzenek Snow elnökkel, miközben a hatalom képviselői mindkét oldalon igyekeznek kihasználni a Poszátát a saját céljaikra.

Az alapanyagon érződik, hogy a vágót valaki (gondolom én, a dollárjel pupillájú producerek) jó sokszor kiküldték egy forró kávéra. Peeta (az ezúttal valóban jó Josh Hutcherson) és Katniss (Jennifer Lawrence volt már jobb is) eszmecseréiből lényegesen kevesebb is elég lett volna, a forgatás közben elhunyt Philip Seymour Hoffman utolsó, végül nem rögzített jelenete is nagyon hiányzik, és a legtöbb szereplő is csak pár mondatra köszön be. Collins-története hiába mondja el harmadjára is ugyanazt, a rendezés a legtöbbször képtelen kigyomlálni a felesleges karaktereket, és komoly súllyal felruházni azokat. Ezt jobbára annak tudom be, hogy a korábbi részekben sem kerültünk igazán közel hozzájuk, a könyv ismerete nélkül a legtöbbjük pedig csak egy random név a néző számára, így elhullásuk sem feltétlen több az ilyenkor szükséges bodycountnál, akármennyire drámai is.

Hogy miért is akkor a viszonylag magasabb százalék? Mert a film az alapanyaghoz való ragaszkodásán túl hollywoodi filmhez képest meglepően bátor. Nem korhatárkarikákat átszelően (habár egy jelenetnél azért kacérkodik a horrorral), hanem a konvenciók felrúgásával. Collins érezhetően harmadjára már nem tudott érdemi történettel előállni, ez a könyv ismerete nélkül – a kétrészes befejezést látva pedig – különösen egyértelmű, ugyanakkor a hatalom és az emberi természetre gyakorolt hatását, a háború értelmetlenségét jól festi fel, Lawrencék ehhez pedig példás diákok, és ha a valóban húsba vágó jeleneteknél el is fordulnak, azok hatásából semmit sem vesznek el. Csupán kár, hogy nem mertek tömörebbek és lényegre törőbbek lenni, a cselekmény szempontjából teljesen felesleges karaktereket kihagyni, így a kevesebb több alapon a valódi drámára egy idő után nem közönnyel reagálnánk. Ugyanakkor mondandójából, színészeiből adódóan több lélektelen látványzúzdánál, de kevés ahhoz, hogy a Poszáta utoljára lángba borítsa a vásznakat, legfeljebb csak arra elég, hogy megperzselje.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2015.11.26