1438

Részévé válni a csodának

Interjú Ménesi Gergellyel

November 30-án hétfőn, 18.30-kor játssza évadzáró koncertjét az Egyetemi Zenekar az Egyetemi hangversenyteremben (Győr, Kossuth u. 5.). Ennek kapcsán beszélgettünk Ménesi Gergely karmesterrel a zenekar vezetéséről, a tanulás és tanítás szempontjairól, a muzsikálás szépségeiről és az elhivatottságról.

Mióta működik az Egyetemi Zenekar, és mi az elsődleges feladata?

Korábban lett győri Egyetemi Zenekar, mint Széchenyi István Egyetem. (2002. január 1-jén alakult át egyetemmé a Széchenyi István Főiskola.) Annak idején Szekeres Tamás rektor álmodta meg, és adta nekünk ezt a nevet. Aztán, amikor az intézmény megkapta az egyetemi rangot, játszottunk is az ünnepségen.

A Varga Tibor Zeneművészeti Intézetben, mely 2006 előtt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nevet viselte, zenetanárok és zenekari muzsikusok képzését vállaljuk. Számukra a gyakorlat része, hogy a saját hangszerükkel beülnek a zenekarba, és koncerteket adnak. Ezt természetesen megelőzi egy próbafolyamat, ami nagy tanulási lehetőség, hiszen ezek az ifjú zenészek általában először látják a kottát, ahogy olaszosan mondjuk: prima vista. Mivel először játsszák a darabokat, amelyeket műsorra tűzünk, ezért szükséges, hogy kezdetben külön szekció próbák legyenek, külön próbálnak a vonósok és a fúvósok. Elemekből építkezünk, mert elég bonyolult egy ilyen zenekari partitúra. Ráadásul nemcsak a saját szólamot kell pontosan lejátszani, hanem bele kell tudni illeszkedni a nagy egészbe, hallgatva a többieket is.

Az egyetemi annyiban más, mint egy önálló zenekar, hogy itt a tagok állandóan változnak, két-három évenként teljesen kicserélődnek. Baranyai István a koncertmesterünk, aki segít összefogni a zenekart, például ő fordítja le a karmester kérését a vonósok számára. A fafúvósokkal Arnóth Balázs foglalkozik. És valamennyi szaktanár szívén viseli a munkánkat.

A zenekarban felkészítjük őket az életre, megpróbálunk olyan remekműveket elővenni, melyek a legtöbb zenekar repertoárján biztosan megjelennek. Mint például az évadzáró koncertben is szereplő Csajkovszkij V. szimfónia, ami az egyik legismertebb és legnépszerűbb szimfónia. A fiatal muzsikusoknak ismernie kell az alaprepertoárt, a bécsi klasszikusokat és a romantikát, mint ahogy az alapműveltséghez is hozzátartozik Petőfi, Arany és Ady költészete. A barokk már kicsit speciálisabb, így például Bach műveit sajnos elég ritkán jásszuk. És szintén csak elvétve kerülnek elő a 20. századi darabok. Ezért örültem, amikor az elmúlt évek során sikerült műsorra tűzni Szervánszky Endre és Járdányi Pál műveit. Szeretnénk a jövőben megszólaltatni Lajtha László és Maros Rudolf alkotásait is. Ők azok a huszadik századi szerzők, akik Bartók és Kodály mellett árnyékban vannak. Igyekszünk ilyen alkotókat is előadni, de persze főleg azokat a műveket, melyekkel biztosan találkoznak majd a hallgatók jövőbeni munkájuk során.

Milyen sikereket könyvelhet el az Egyetemi Zenekar?

Több helyen jártunk már a világban, például tíz évvel ezelőtt Németországban, ez egy régi kapcsolatnak köszönhető. Aminek én nagyon örülök, hogy a Művészetek Palotájában már többször is fellépett az együttes. Volt önálló műsorunk Szent Ferenc ünnepén, és egy nagyon fontos közös koncertünk a Jubileumi Szent István Zenekarral. Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabját játszottuk, ami egy nagyon nehéz mű.

Itt Győrött nagyon sok versenyművet kísérünk, mert vannak olyan tanáraink, például zongorán, akik szólóművészként is megállják a helyüket. Ezt nem mindegyik iskola mondhatja el magáról, hiszen a szólókarrier és a tanítás ritkán fér össze.

Elnézve a próbát egy kérdés fogalmazódott meg bennem. A zenélés egy nagyon komoly koncentrációt igénylő munka. Egy zenekarnak pedig produkálnia kell egy repertoárt, egy bizonyos mennyiségű előadást. Mennyire tud megmaradni a mai világunkban a művészi oldal, az örömzenélés, az alkotás boldogsága?

Ha csak a munka oldalát vennék figyelembe a zenészek, megkeserednének. Tény, hogy meg kell dolgozni az eredményért. A fejlődés legnagyobb gátja, ha az ember azt hiszi, hogy már tud, és amit csinál, az úgy jó, ahogy van.

A zene általában a természetről vesz példát. Az univerzum számunkra végtelen, és rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Úgy gondolom, hogy jó, ha egy muzsikus ráhangolódik erre a végtelenre, ha istenhívő, mint ahogy a legtöbb zeneszerző is az volt. Csak pár nevet említve: Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Kodály... Ők akkora művészek, és annyi egyházi művet írtak, hogy ezen a kétkedő embernek is el kellene gondolkodnia. Az elhivatottság az, amikor az ember belátja, hogy a végtelenségig tud fejlődni.

Amit én kérek a zenekartól, hogy azt játsszuk, amit a zeneszerző megírt, amit én az összes szólamból kiolvasok. A zenész csak a saját szólamát látja, de hogy ez az egészben hol foglal helyet, és milyen szerepe van, azt a karmester segít megtalálni.

Gyermekkoromban a Szent István Gimnázium zenekarában hegedültem. Normál gimnáziumot végeztem, leérettségiztem, és utána jöttem rá, hogy én szeretnék muzsikálni. Nagyon szerencsés vagyok, mert elmondhatom, hogy a munkám egyben a hobbim. Fontos ez, mert hallatszik a koncerten, ha valaki jókedvből, szívből és lélekből játszik, vagy ha pusztán egy feladatot teljesít.

A kottában feladatok vannak: ezt a hangot ilyen hosszan, ilyen hangerővel ez a másik hang követi... De a lényeg nincs benne a kottában, és a lényeg a hangok között rejlik. A mélység, a lélek...

Azt tartom ideálisnak, ha a fegyelmezett munka társul a zene örömének a keresésével és kibontakozásával. Egy verset is sokféleképpen el lehet mondani. A zene szavak nélkül beszél és lélektől lélekig hat.

De nem lehet minden este meghalni, mint ahogyan az Operában estéről estére fellépő művésznek ezt produkálnia kellene. Ezért ahogy egy tanárnak is ideális lenne 4-8 év után egy év pihenés, ugyanúgy a hivatásos muzsikusoknak is szükségük lenne erre, hogy fel tudjanak szabadulni, meg tudjanak újulni. Persze inspirációk vannak, és sok öröm éri az embert, de mégis ki lehet égni. Ez egy nehéz hivatás, rengeteg munkával jár, főleg, ha valakinek belső igénye, hogy teljesen birtokába kerüljön a hangszerének. Olyan szintre kívánja fejleszteni ezt az eszköztudást, hogy semmikor ne lehessen akadálya az érzelmi kifejezésnek. Ennek pedig nincs felső határa.

A zenésznek szinte tökéletessé kellene válnia. Hiszen az ő feladata, hogy a közönség számára megteremtse azt az érzést, hogy a részesévé válhat a csodának, amit a hétköznapokban nem tud megélni. Persze egyik művész sem teljesen tökéletes, de vannak, akik megközelítik azt.

Egy kórus példáját hoznám, méghozzá a negyven éve együtt éneklő Nyíregyházi Cantemus Kórus példáját. Szabó Dénes 40-45 évvel ezelőtt kezdett el tanítani, és rendkívüli elhivatottsággal és hatalmas népzenei tudással fordult a gyermekek felé. Egy jó humorú emberről van szó, aki csodálatosan le tudja kötni a gyerekeket. Mára egy olyan iskola született a munkája nyomán, ahol minden osztályban van külön kórus, és mindenki örömét leli az éneklésben. Szabó Dénesért pedig tűzbe mennének a tanítványai, igazi pedagógus. Ott voltam a negyven éves jubileumi koncertjükön, amit a Vigadóban tartottak. Ezen az alkalmon bepillanthattunk egy kicsit a mennybéli harmóniába...

Az életben egymást segítjük az utunkon, és a legjobb, ha emelni tudjuk egymást. Ennek egyik formája lehet a zene, amit szívből adunk.

Szabados Éva

2015.11.23