1439

A tengernél

Filmkritika

Angelina Jolie Pitt előző két rendezése, a 2012-es A vér és méz földjén és a 2014-es Rendíthetetlen korántsem az emlékezetes jelzőktől lettek ismertek. Az előbbi túlságosan is a közhelyekből táplálkozott, míg az utóbbiból hiányoztak azok a filmes eszközök, amelyek Louis Zamperini hihetetlen történetét érdekessé tudták volna tenni. Ettől a feszültségkeltés és a drámai elemek rendre szétcsúsztak háborús alkotásaiban, így a műfajon belül a középszerűségre ítélte őket.

Nos, úgy néz ki, harmadik alkalommal a tapasztalatlan direktor is belátta, hogy ideje új témát keresnie. A tengernél éppen ezért kísérletet tesz egy életképes európai művészfilm megalkotására, és bár Jolie ezúttal minden igyekezetével azon volt, hogy megfeleljen az elvárásoknak, többek között nemcsak a kamera mögé állt be és a forgatókönyvet szállította, de 10 év elteltével újra bevette maga mellett a férjét, Brad Pittet is főszereplőnek. A figyelmet ezzel a családi vállalkozással sikeresen felkeltette, de még ez is kevés ahhoz, hogy ne jusson az azonos ambíciókkal nekivágó, kis költségvetésű Hullámlovasok sorsára. Hunthoz hasonlóan szintén hiúságprojektnek tűnik Jolie újabb próbálkozása, amely a szeretet és gyűlölet vékony mezsgyéjére igyekszik fókuszálni egy veszteségekkel teli házasság bemutatásán keresztül. Ki gondolta volna, hogy a boldog Mr. és Mrs. Smith kapcsolata tönkremehet?

Ugyanis Roland, (Brad Pitt) az amerikai író a ’60-as és ’70-es évek kellős közepén ihletet keresve, feleségével Vanessa-val (Angelina Jolie Pitt) Franciaország egy eldugott kis zugába utazik. De hiába a mesébe illő táj, ha a házaspár napi érintkezése kimerül néhány szúrós, rideg tekintetben és egy köszönésben. Életük teljesen rutinossá vált, miközben az író minden idejét a kávézóban tölti részegen, addig neje begyógyszerezve bámul ki magából a lakosztály erkélyén. De az ifjú házaspár szemközti szobába költözésével változás történik kapcsolatukban. A falon lévő lyukon keresztül elkezdik figyelni őket, amely tudtuk ellenére terápiás hatást gyakorol rájuk, ezzel újra felélesztve a szikrát kihűlt házasságukban. De vajon a múltat maguk mögött tudják hagyni, hogy új életet kezdhessenek?

Ha A tengernél tempóját nézzük, akkor azt kellene, hogy mondjuk, maximum csak a nézőket fogják hátrahagyni. Nem sok minden történik a két órás játékidő alatt, Angelina Jolie régi vágású tragikus hősnőként folyamatosan némán duzzog, Brad Pitt pedig megállás nélkül vedel. Mindez egy profi rendezőtől akár izgalmas is lehetne, hiszen különböző eszközökkel a vásznon több mindent lehet passzív módon átadni, mint szavakkal. De erről itt szó sincs, ugyan azok az üres jelenetek ismétlődnek egymás után, egy végletekig leegyszerűsített és felszínes házasságról. Ha ez még nem lenne elég, Jolie az izgalmat úgy igyekezett fenntartani tétovázó alkotásában, hogy homályba burkolja a családi gondok okát, ezzel a nézőben egy baljós érzet kialakítására törekedve, ha döcögősen is, de egészen ügyesen játssza ki ezt a kártyáját a rendezőnő, csak az a fránya finálé ne lenne. Itt ugyanis elköveti azt a hibát, hogy minderre igyekszik magyarázattal szolgálni, melyből egy közhelyes igazság születik, így ha valaki szívén is viselte a különös páros sorsát, a végső katarzistól ezzel megfosztják. Holott többször elhitetik velünk, hogy a közepétől érdekes fordulatot vesz a cselekmény Lea és Francois ifjú házasok bevezetésével. A lyukon való kukucskálással betekintést nyújt a keserédes főszereplők fiatalabb és boldogabb életébe. Kétségkívül ezek a film legerősebb momentumai, melyek nemcsak kontrasztot adnak, de kiváló humorforrásként is szolgálnak. Szórakoztató és egyszerre szomorú látni, ahogy Roland és Vanessa problémáit egy betegesnek tartott cselekedet kezdi feloldani, ahogy felváltva leskelődnek, egymás mellett ülve egy pohár borral a kezükben, érzelmeik sokaságát képes mélyrehatóan bemutatni. Legalábbis néhány jelent erejéig, ugyanis ezt követően visszatérünk a bágyadt drámai huzavonához, és a főszereplőink szenvedése számunkra is azzá válik, várva a megkönnyebbülést jelentő stáblistát.

Mégis ami A tengernél legfőbb ütőkártyáját jelenti, az A-kategóriás színész házaspár középpontba állítása. 2005-ben a köztudatban Shon Gokuhoz és Vegitához hasonlóan fuzionáló Brangelina másodjára is összefognak, de ezúttal közel sem olyan ütősek, mint a Mr. és Mrs. Smith vígjátékban. Annyira sok időt töltenek egymás mellett szótlanul egy szobában, hogy mire ténylegesen elkezdenének egymással beszélgetni, már nem képesek kellő mélységet adni karaktereiknek. Színészi játékuk teljesen személytelen és életidegen a rájuk nehezedő kliséktől, Brad Pittnek bár a Becstelen Brigantyk óta tudjuk, hogy jól áll a bajusz, ezúttal egy szemüveget és egy noteszt is kapott, ha már író. Angelina Jolie Pitt egykoron táncos alteregója pedig 10 kiló smink alatt igyekszik szemet bántó pózolások közepette szenvedni. Sikerült annyira felszínessé tenni a jellemeket, hogy leginkább karikatúráknak tűnnek, emiatt nehéz együtt érezni velük, ahhoz meg ez kevés, hogy egy ilyen hosszú játékidőt sikeresen megtöltsenek drámaisággal.

Azoknak mégis érdemes lehet megnézni, akik a vizualitással beérik, ugyanis pozitívumként kell megemlíteni Christian Berger operatőri munkáját, aki többnyire természetes fénnyel dolgozott, ezzel lenyűgöző pontossággal visszaadva a ’70-es évek Máltájának napsütötte, zárt kis világát. A hangulatra nem lesz panasz, melyet a hatás érdekében néhány erőteljes zenei aláfestés egészít ki Gabriel Yared jóvoltából.

Összegezve Jolie Pitt harmadik rendezése közel sem állja mag az európai művészfilmek között a helyét, a túlságosan hosszú játékidő vontatott és kiszámítható, még annak ellenére sem képes lekötni, hogy a hírhedt házaspár újból főszerepet vállalt. A közhelyes karaktereik miatt pont azt nem képesek felszínre hozni, amely a cél volt, az érzelmek közötti végletekben rejlő izgalmat. Hiába Málta gyönyörű tájai, amint elhagyjuk az öblöt, azonnal megkönnyebbülést érzünk majd a moziteremből kifele jövet.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu

2015.11.22