- Nem igazság! - csukta be a füzetét maga előtt a kislány, ceruzáját pedig a pad végéig gurította. Ott azonban nem pörgött le a parkettára, hanem billegve, egyensúlyozva megállt az asztallap szélén. Dorka összehúzott szemöldökkel, és dúlás-fúlástól remegő szájszéllel nézte, ahogyan a ceruza lassan mégis a padló felé lendül. - Ess csak le! - kiáltott utána.
Csakhogy a ceruza mintha megállt volna a levegőben. Kihegyezett vége és mintás teste majdnem teljes egészében a levegőben hintázott, mégsem koppant a pad alatti parkettán. Dorka szája azon nyomban abbahagyta a remegést, szemöldöke pedig a homlokáig szaladt.
- Miért nem esel le? - kérdezte kíváncsian a tőle karnyújtásnyira lebegő ceruzától.
- Mert megtartja a fejem - hangzott a pad végének takarásából egy dallamos hang. A kislány csak azért nem ugrott fel ijedtében, mert kővé dermedt a meglepetéstől.
- Ne… ne beszélj, te cer…uza - szipogta riadtan Dorka, és összébb húzta magát a székén.
- Nem ő beszél, én vagyok az, aki felesel - szólt a ceruza fennkölt ékességgel, és tovább lebegett a pad végén túl.
- Tanító néni! - kiáltott fel Dorka, és az ajtó felé kémlelt, de még mindig nem bírt megmozdulni. Csomót kötött lábaira a félelem, aztán csak kinyújtotta a kezét a ceruza felé.
- Ne böködj, kölyök, mert a kobakodra ütök!
A kislány rögtön visszarántotta a kezét, a ceruzának pedig több sem kellett, nemhogy a föld felé kezdett szánkázni, hanem éppen ellenkezőleg, a pad lapja fölé emelkedett. Alatta megjelent egy szürkés hajjal körbecicomázott fej, és egy olyan széles vigyor, amelybe ceruzák sokasága fért volna bele.
- Segítsek rímelni, embergyerek? - dúdolta a vigyorhoz tartozó fej, és tengerkék szemei rápislogtak a kislányra. - Ne lankadj, ha elakadsz, végre feladatot akasztasz a nyakamba.
Dorka csak nézte, ahogyan a manószerű lény kiemelkedik az asztal mögül, és hosszú, rózsaszín körmű bal mancsába veszi a ceruzát. Megragadta a kislány füzetét, felcsapta valahol a közepén, és szó szerint körmölni kezdett. Hosszú karmai a ceruza grafitja mellett halvány nyomokat hagytak a papíron.
Dorka szája lassan elnyílt a csodálkozástól, ahogyan a törpe lény ujjai alatt szavak, mondatok kezdtek formálódni a házi feladatos füzetben.
Hirtelen azonban kinyílt a kislány háta mögötti ajtó, és belépett a terembe a tanító néni. Dorka immár képes volt talpra ugrani, a tanító néni felé fordult, és gyors hadarásba kezdett.
- A manó… fején billegett a ceruza… irkált a füzetbe… én nem engedtem meg…
- Lassan, csak nyugodtan, Dorka - mosolygott a tanító néni. - Miért kiabáltál nekem?
- Hát mert ő itt - azzal előre fordult, de a pici lénynek se híre, se hamva nem volt. A füzet a pad közepén feküdt kinyitva, rajta pedig békésen nyugodott a ceruza. A tanító néni közelebb jött, és elolvasta az írást, amelyet a hosszú, rózsaszín körmű, széles vigyorú manó firkált Dorka füzetébe.
- Na látod - simogatta meg a kislány vállát, miután végzett az olvasással. - Én mondtam, hogy tudsz te verset írni. Jól van, összepakolhatsz, anyukád az előtérben vár téged!
Dorka meglepetten lesett bele a füzetébe, és egy verset talált benne. Azonban nem volt ideje végigolvasni, mert a tanító néni még visszaszólt neki az ajtóból.
- Legközelebb azonban ügyelj a külalakra, Dorka! Ne maszatold össze a lapokat!
A kislány magához ragadta a füzetet, a ceruzát és a pad melletti táskáját, majd ő is az osztályterem ajtaja felé lendült, miközben izgatottan kiabálni kezdett:
- Anyú, anyú!
Természetesen hosszú ú-val, amely ezúttal nem bosszús nyomokat hagyott a folyosó falain, ahogyan végigrohant rajtuk, hanem rímekkel színezte tele a kislány fantáziáját.

Szilvási Krisztián

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A kép felhasználása a licenszfeltételek alapján forrásmegjelöléshez kötött. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.