1497

Szent Márton és az újbor

Nagy Róbert előadása a megyei könyvtárban

Nagy Róbert, történész-geográfus, a megyei levéltár főlevéltárosa október 27-én a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében a Szent Márton életével kapcsolatos vonatkozásokba, a Márton napi hagyományok hátterébe avatta be az érdeklődőket.

A szentek világából minden bizonnyal a legtöbb oldalt Szent Mártonnak szánták. Márton Pannóniában (Savaria) jött a világra, bár ezt a Szent Márton hegyi kolostor szerzetesei opponálni igyekeznek. Ellenvetésükben arra hivatkoznak, hogy a mai Pannonhalma közelében folyik az egykor Sabária névre hallgató mai Pándzsa ér, így lokálpatriotizmusukat táplálná, ha sikerült volna meggyőzni a tudományos közvéleményt, hogy nem a mai Szombathely, hanem Győrszentmárton tisztelhetné szülötteként. A dokumentumok azonban egyértelműen Szombathely javára döntötték el a kérdést.

Márton tours-i püspökként, hiteles szerzetesként viselkedett. Püspöki jövedelmeit nem a maga gazdagodására, hanem a közjóra fordította: adakozásairól volt híresen népszerű, élesen elütött a feudális úrként viselkedő egyházfejedelem püspököktől. Halálakor több község hívei is el akarták temetni.

A hagyomány őrzi Szent Márton és a koldus emlékét: a Pannónia római uralma idején élő Márton római katonaként egy fázó koldust takart be köpönyege félbevágott részével. Ezt művészettörténeti alkotások is megörökítették, elég Georg Raphael Donner Szent Márton és a koldus című szobrára utalni.

Márton napi hagyományként él a libalakoma, ez összekapcsolódott az újbor fogyasztásával. Itt lehet eklatáns példaként látni, hogyan kapcsolódott össze egy szakrális motívum a profán vonatkozásokkal, a kereszténység elterjedésével; az egyház berkein belül egyre inkább megerősödött az a meggyőződés, hogy a pogány emlékeket, rítusokat nem lehet kitörölni az emlékezetből, az új vallás szolgálatába kell állítani őket. Így kapott polgárjogot a pogánykultusz a keresztény gyakorlatban, természetesen az új hit követelményeihez igazítva. Nem szabad elfelejteni, hogy Márton mint pogány római látta meg a napvilágot, igaz, később az új vallási rend képviselőjeként Tours város püspökeként működött.

Az ünnep és a hozzá kapcsolódó lakoma november közepére esik. Az egyház ezt követően írja elő a kötelező böjti időszakot, tehát itt volt utoljára alkalom az evés-ivásra, szórakozásra. A kultusz a keresztény világban terjedt el, még pravoszláv vallási miliőben is létezik, de ott a libakultusz hiányzik. Amerikában nem terjedt el, itt a libafogyasztás helyett a Hálaadás ünnepe kapcsán dívó pulykafogyasztás dominál.

A hagyomány szerint a Szent Márton kultuszához párosuló libahús fogyasztást fehérborral öblítették, mert a korai Európában ezeken a földrajzi szélességeken csupán a fehér szőlő termett meg. Vörösbort inni sokáig csak az Appennini- és az Ibériai-félszigeten lehetett. Hagyományként él az egyházi liturgiában, amikor (felekezettől függően) a pap, illetve a hívek magukhoz veszik Krisztus vérét, mindezt pedig fehér nedűvel teszik.

A Szent Márton napi libahúsfogyasztással és borivással kapcsolatosan számos szólás maradt meg: „Aki Szent Mártonkor libahúst nem eszik, egész évben éhezik”, „Aki Szent Márton napján bort nem iszik, egész évben szomjazik”. Ezen alkalommal nem a többéves bort, hanem az újbort fogyasztják. Hagyomány a borszentelés szokása is.

Ez az egyházi ünnep jó példa arra, hogyan marad meg egy szent emléke a kollektív népi tudatban. Az egyház – érthető módon – arra törekszik, hogy Mártonról más is eszünkbe jusson; szent élete püspöki tevékenysége, a hívekkel való kapcsolata.

Csiszár Antal

2015.11.02