A létezés zsoltára
A Halottak napja vigíliájára
„Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. Isa pur es chomuv uogmuc...” Betűzzük a szöveget. Ki ne ismerné a mondatot, aki valaha is magyar iskolába járt? Fordítjuk magunkban: „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk.” Csak ennyi lenne, és nem több?! – horgad bennünk az indulat itt, az innenső parton. Jó ilyenkor elolvasni Jurgis Baltrušaitis litván költő versét, s erre gondolni, amikor gyertyát gyújtunk kint a temetőben.
Van, ami kitart századokra,
s van, pillanatra mi alig szól.
Ne búslakodj hát, margaréta,
hogy elhervadsz, ha elvirágzol.
A lét le nem hull, be nem omlik,
teljessége teljes örökre,
csak a különvaló, mi romlik,
s a sekély lappad, mint hab, össze.
A világ rendjét teljesítvén
az egynapos rügy sincs hiába.
Lángot és füstöt egyesítvén
lobog az oltáron virágja.
Lét-kárpit díszeként ha éltünk,
rogyva, tikkadva, dőlve félre
a kezdetnélkülibe térünk,
a vég nélküli létezésbe.
(Ford.: Tellér Gyula)
A kép az everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.
2015.11.01