1344

Mélyütés

Filmkritika

Térjünk rögtön a lényegre, és szögezzünk le valamit: egyetlen óriási hibája van Antoine Fuqua filmjének, mégpedig az, hogy megannyi kiváló sportfilmet (még úgy: boksz-filmet) tudnánk felsorolni, és bármelyiket is hoznánk fel, nagyjából mindegyik jobbnak bizonyulna a Mélyütésnél.

Nem azért van ez, mert a jelen tárgyalt alkotás olyan rossz lenne, sokkalta inkább azért, mert az olyan filmek, mint a Rocky, Rocky Balboa, Millió dolláros bébi, A harcos, Dühöngő bika mind időtálló, mesteri alkotások. Mellettük pedig a Mélyütés se nem nyújt túl sok újat, se nem adja át azt a már meglévő tudást olyan rendezői krafttal, amit nézve tátva maradna a szánk.

A fentiek nehezen lephetik meg az embert, ha belegondol, eddig milyen filmeket köthetünk a rendező, Antoine Fuqua nevéhez. Olyanokat, mint a Gyilkosok gyilkosa (Chow Yun-Fat hollywood-i debütálása), Az orvlövész (melyben Mark Wahlberg megöl mindenkit, aki mozog), A nap könnyei (Bruce Willis életeket ment a dzsungelben), vagy A védelmező (Denzel Washington megöl mindenkit, aki mozog). Egytől egyig generikus akciófilmek, amik egyszeri szórakozásnál többet nehezen képesek nyújtani. A rendező filmográfiájában ez alól kivételt képez a Kiképzés, amely két dolog miatt lett több, mint ami: David Ayer forgatókönyve és a Denzel Washington által játszott karakter, mely a színész pályafutásában azért mutatja magát kiemelkedőnek, mert végre nem a tipikus, „jófiú vagyok”-karakternek írták. Nem rossz rendező tehát Fuqua, de legfeljebb tisztes iparosként könyvelhetjük el – ezen pedig nem segít legújabb, Mélyütés című sportfilmje sem.

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) eddig veretlen bokszbajnok. Sikert sikerre halmozva tör felfelé a ranglétrán, miközben szép lassan már el is felejti, milyen az, amikor valóban küzdeni kell valamiért, és nem pedig csak csípőből veri le ellenfelét. Feleségével (Rachel McAdams) és kislányával idilli körülmények között él hatalmas házában (amit vérrel-verejtékkel harcolt ki magának), ahol szeretet, békesség, törődés veszi őt körül. Mindez egy csapásra szertefoszlik, amikor egy jótékonysági rendezvényt követően egy dulakodás közepette eldördül egy pisztoly, a felesége pedig Billy kezei között hal meg.

Ami a fent felvázolt kiindulópont után történik, az a legtöbb sportfilm sajátja: nulláról indulni és önerőből felküzdeni magad. Épp úgy, ahogy tette azt Rocky, ahogy tette azt Maggie Fitzgerald és még sokan mások. Nem számít, hogy Billy Hope már egyszer sztár volt, és megmutatta, amit tud, az ő történetében annyi csavar van, hogy egy súlyos depressziót és kegyvesztettséget követően kell újradefiniálnia magát. Képes arra, hogy minden erejét összeszedve újra a csúcsra törjön? Képes arra, hogy felesége hiányát leküzdje, és gondoskodni tudjon kislányáról? Ezek azok a kérdések, amelyek előreviszik a filmet, és ezek azok a motivációk, amelyek mozgatják a főszereplőt.

Jake Gyllenhaal, mostani szokásához híven, intenzív alakítást nyújt, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy eggyé váljon a karakterrel, akit megjeleníteni amilyen nehéz, ugyanolyan hálás feladat: Billy Hope a ringben ösztönlény, otthon szelíd és feleségének szót fogadó háziállatka. Ez a kettősség igazán üdítő, és Gyllenhaal szépen veszi az akadályt – megtartva a karakter érzékenységét, sebezhetőségét és egyben vadállatiságát. A feleségét színre vivő Rachel McAdams-nek kicsit nehezebb a feladata, hiszen neki egy jó fél óra alatt kell megalapoznia a film drámaiságát, a nézővel ennyi idő alatt kell eladnia férjével való bensőséges kapcsolatát. Olyannyira sikeresen viszi véghez ezt a küldetést, hogy a Mélyütés végére érve azt kellett konstatálnom magamban, a film legjobb pillanatai McAdams-hez köthetők. Első pillantásra parancsoló, zsarnoki asszonyt játszik, akiről gyorsan kiderül, hogy ennél több: ő hozza ugyan a döntéseket, de döntései mindvégig kettejük érdekeit nézve születnek meg. Talán Gyllenhaal az, aki fizikailag átváltozott a szerep kedvéért, de McAdams játéka kellett ahhoz, hogy érzelmileg működjön, és viselkedése, fájdalma átélhetővé váljon a néző számára.

Fuqua filmje azonban inkább biztonsági játékot űz: a dráma – legyen bármennyire hatásos – patikamérlegen kiszámított, a cselekmény kiszámítható, az alakítások pedig hozzák az elvárt szintet. Egy-két üdvös motívumon kívül (a feleség szerepe) sok újat nem hoz a műfajba, a rendező pedig nem rendelkezik olyan képességekkel, hogy egy sokszor látott matériát igazán izgalmassá és emlékezetessé tegyen. Így a Mélyütés csak épp annyira üt mélyen, hogy még ne okozzon maradandó élményeket. Egy kellemes esti kikapcsolódásnak néha ennyi is megteszi, de az örökléthez azért ennél többre van szükség.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.11.01