2635

„Minden esetben kell egy kis fikcionalizálási képesség”

Interjú Fábián Györggyel

Túl a Mária-fegyveren, a Szent László-vér mentén érkezik Fábián György a XV. Győri Könyvszalonra november 6-án, pénteken 18 órakor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termébe. A szerzővel többek között Győr kimeríthetetlen titkairól, ismeretlen buktatókról, az olvasók privát szűrőiről és a jótékony kétkedés egészségmegőrző hatásáról beszélgettünk.

Történelembe ágyazott, vagy történelemre ágyazott kalandregényt írni több szempontból is felelősség, ráadásul a rengeteg figyelemmel tartandó aspektus miatt roppant bátor vállalkozás is egyben. Hogyan jut el egy „eredendően” újságírói látószögű feladatokat végző médiaszakember odáig, hogy vérkomoly kultúrtörténeti alapanyagra fiktív történetet varrjon, méghozzá lehetőleg férctelenül?

Írni mindig felelősség. Ám ha valaki ezt mondogatja magának, aligha tud egyetlen sort is leírni. Újságíróként, regényíróként is ezt vallom. A kettő között nyilván vannak különbségek, de azért ha jobban ismeri valaki ezeket a szakmákat, rájöhet, nem is olyan túl sok. Egy-egy jól sikerült újságcikk, interjú önmagában is mese. A mese mindenkiben, mindenki életében benne van. Ha ügyes az újságíró, akkor észreveszi ezeket a meséket, sztorikat, és úgy tudja őket tálalni hol harminc, hol háromszáz sorban, hogy azok életre keljenek. Ehhez minden esetben kell egy kis írói véna. Ha úgy tetszik, fikcionalizálási képesség – bár nem tudom, ilyen szó létezik-e. Íróként is meséket mondok, kicsivel nagyobb szabadsággal. De félreértés ne essék! Itt is „vérkomolyan”, jelen esetben Szent László-vér-komolyan kell venni mindent. Még azt is, amit én álmodok meg a valósághoz. A történelem pedig olyan kultúrtörténeti szőttes, amely soha nem készül el. Mindig van egy újabb szál, amit érdemes felfedezni, és beleszőni a kész anyagba, vagy akad egy régi, melyet beleszőttek ugyan, de csak akkor bukkan fel, ha visszájára fordítjuk a kész szőnyegét a múltnak. A Szent László-vér előkészítő kutatásai során sokszor csodálkoztam el azon, hogy amit én fikciónak gondolok, milyen sok szállal kötődik a valósághoz. Amit találtam, amit elképzeltem, azt próbáltam úgy összeszőni, hogy férc minél kevesebb maradjon benne.

Valószínűleg agyoncsépelt, de mindenképpen kihagyhatatlan kérdés: az indíttatást és elhatározást követően mennyire kellett „szakmai” mankó a tényleges megvalósításhoz? A Dan Brown-i műfaj, stílus, dramaturgia általánossá válása ugyan, gondolom, adja magát, mégis mennyi kapaszkodóra volt szükség a hasonló zsánerben sikeresen teljesítő szerzők (pl. José Rodrigues Dos Santos, Steve Berry… stb.) eszköztárából? Már persze, ha egyáltalán (fel)használt ilyeneket.

Az írói példák fontosak. Kapukat nyitnak meg. Én benézek, és ha olyat látok, ami tetszik, belépek. Dan Brown, Dos Santos a kedvenceim közé tartozik. De említhetnék hazai szerzőket is, akik a lokális történelmi fikció területén számomra izgalmasat alkottak. Pierrot – Gábor Endre könyvei, vagy Frei Tamás munkái ilyenek. Nem tudom, ők hogyan vélekednek a saját írásaikról, de én ezeket a könyveket elsősorban szórakoztató olvasmányoknak gondolom. Mindegyiknek van egy alapíze, amit a kalandregény műfaja határoz meg, ám mindenki hozzátesz valamit, ami csak rá jellemző. Én is sokat tanultam tőlük, de két dologban másnak gondolom az én ponyváimat. Az egyik a nagyon sokszálú cselekmény, a másik egy város: Győr. Trilógiát terveztem, és mindhárom történet a város legendáiból, különlegességeiből táplálkozik.

A Mária-fegyveren már túl vagyunk, a Szent László-vér pedig hamarosan teljes erejében ránk zúdul majd. Talán nem illik szakmai kérdéseket feltenni, éppen ezért érdekel: melyek ennek a műfajnak a buktatói? Mire kell a leginkább ügyelni az anyaggyűjtés és -rendszerezés során, mely komponensekre szükséges kiemelt figyelmet biztosítani, mennyire kell a karakter- és kulisszaábrázolást kontúrokkal kihúzni, milyen szabályok mentén muszáj az írói eszközrendszert használni?

Nem tudom, melyek a buktatók, mint ahogyan azt sem tudom, melyek nem azok. A Mária-fegyvert és a Szent László-vért is azért írtam meg, mert mondani akartam vele valamit. Nem az olvasóknak, hanem magamnak. Én akartam kimondani azokat a mondatokat, én akartam, hogy ne maradjanak bennem. Ha szerencsém volt, mint ahogy a Mária-fegyver eladásai bizonyítják, annak nagyon örülök. Azt azonban nem tudom megjósolni, hogy azok a gondolataim, amit a Szent László-vérrel, az Árpád-ház lehetséges feltámadásának lehetőségével akartam elmondani, utat talál-e az olvasókhoz? Szóval nem érzem a buktatókat. Én megírtam. A kiadó azt mondta – márpedig a Tarandus egy igazán igényes kiadó, a Nobel-díjas francia szerzőt, Patrick Modiani-t is ők adják ki Magyarországon –, van benne annyi, hogy foglalkozzanak vele. Te jó ég! Egy író ezek után igazán nem beszélhet buktatókról.

Azt nem kérdezem meg, mennyire van benne a főhős(ök)ben az író, azt viszont igen, mennyire van benne Győr és a legtágabb értelemben vett környezete ábrázolásában a szerző? Mennyire ment keresztül Fábián György saját történelmi, vallási, kulturális szűrőjén a végül összeállt cselekmény? Mennyire szubjektív rostán át pillanthatunk arra a „helyi” értékrendszerre, amelyet a Mária-fegyverrel képvisel?

Győrt szeretem. A győri embereket is szeretem. Otthonnak érzem ezt a várost és otthonosnak is. Ezért is játszódik itt a Mária-fegyver és a Szent László-vér, és ezért fog itt játszódni a már készülő Xantus-átok. Ez a kapcsolat a városomhoz nyilván egyedi. Mint mindenkié. Én jobban, kevésbé szeretek egy szobrot, mint a többiek, vagy jobban egy házat. Ettől szép az egész. Sok színből áll össze az egész kép az én fejemben. Mert nem létezik objektív történelem, vallás, világ. Minden csakis az egyéneken keresztül nyerhet értelmet. Én megírtam, amit érzek, gondolok. Aki olvassa, saját maga értékrendszerébe helyezi majd el, és nyilván kevésbé vagy jobban fog szeretni benne bizonyos dolgokat. És minden átment rajtam. Jól is néznénk ki, ha nem én írtam volna a mondataimat. Bár kétségtelen, Pátkai Tivadar értő segítsége sokat lendített néha rajtuk, de akkor is csak az enyémek maradtak.

A november elején megjelenő Szent László-vér, az előzetesen olvasható fülszövegből kiindulva, folytatja a Mária-fegyverrel megkezdett műfaji vonulatot. Lesz-e ebben az új kötetben valami – nem a történetre vonatkozóan – új, valami „máshogyan csinált”, valami nem várt alkotóelem?

Ehhez a könyvhöz is kell türelem, és kíváncsiság, akárcsak az előzőhöz. Ebben is ismert győri arcokra vélhetnek ráismerni, de most is közlöm, a hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Ebben a könyvben is igyekeztem néhány győri különlegességre felhívni a figyelmet. Amolyan történelmi izgalmas útikalauzként. Aki elkapja a fonalat, aki kíváncsi arra, mit jelenthet napjainkban a magyarok Szent Gráljának, a vérszerződés készségeinek a megtalálása, milyen felelősséggel jár a hatalom, miként válhat egy parányi ország is a nagyhatalmak játékává, ha nem vigyáz, valamint szereti a csihi-puhit és a frivol évődéseket, jól szórakozhat majd. Váratlan fordulatok lesznek, de váratlan műfaji elem? Az nem igazán.

A második könyve (pontosabban második fikciós könyve) után kérdezem: beérett Fábián György mint regényíró? Mennyire látja már magát szilárdan ezen az úton, egyáltalán útnak szándékozza-e, amelyen most jár? El akar jutni valahova, és ha igen, mi ez a (végső) cél?

Príma dolog lenne, ha magamat minősíthetném nyilvánosan. De azt hiszem, ha íróként állok ki a nyilvánosság elé, akkor a minősítés a nagyérdemű dolga. Szeretnék mindig eljutni egy újabb gondolathoz. A mozgás elengedhetetlen az egészséges élethez, de az igazán hosszú egészséges élet alapja a gondolkozás, a jótékony kétkedés. Bízom benne, néhány izgalmas gondolkodnivalót tudok még letenni az asztalra.

Szilvási Krisztián

2015.10.29