1589

Bíborhegy

Filmkritika

Guillermo Del Toro kétségkívül olyan rendező Hollywood-ban, aki minden filmjével azon van, hogy kielégítse mind a saját, mind pedig a filmnézők geek-vágyait. Készített Mike Mignolával karöltve Hellboy-filmet (melynek első része kevésbé, második része már annál inkább nevezhető sikeres teljesítménynek), elkészítette a fekete bőrű vámpírvadász Penge kalandjainak második etapját (mely nem hibátlan, ám kellően erőszakos, kellően ötletes akció-horror), és letett az asztalra egy eredeti ötlet alapján íródott óriásrobot vs. óriás szörny filmet.

Ez utóbbi ugyan hagy kívánnivalót maga után, de a műfaj rajongóit valamelyest kielégítette. És akkor még egy szót sem említettünk az opus magnumáról, A faun labirintusa című, Del Toro saját anyanyelvén készült felnőtt meséről. Igen, drága olvasó – aki esetleg legújabb alkotását, a Bíborhegyet kívánta a direktor eddigi legjobb munkájának –, elárulom, hogy az imént említett dolgozat továbbra is igen erősen viszi a prímet.

A Bíborhegy – ahogyan a rendező előző munkái is – az alkotó a mozgókép, a horror zsánere iránti elhivatottságának egyenes ágú leszármazottja: benne mindennel, ami bizonyságul szolgál arra vonatkozólag, hogy Del Toro ismeri és rajong ezért a sokszor kritikusok által indokolatlanul lenézett műfajért. És igen, a Bíborhegy horrornak nevezhető még akkor is, ha maga a rendező sem képes teljes vállszélességgel kiállni ezen besorolás mellett – habár az ő álláspontját is meg lehet érteni, és magyarázhatónak bizonyul.

Hősnőnk, Edith (Mia Wasikowska) egy írói ambíciókkal rendelkező ifjú hölgy, aki egy nap megismerkedik a gálánsnak tűnő, jóképű, ám kissé talán túlságosan is rejtélyes személyiségjegyekkel rendelkező Thomas Sharppal (Tom Hiddleston), kinek vonzalma Edith iránt egyből kitűnik. Viszonzatlanul nem marad, az írópalánta asszonyság sem közömbös az angol iránt, így édesapjának határozott tiltakozása ellenére találkozni kezd a férfival, és nyilvánosan is megmutatkoznak. Egy tragikus haláleset folytán Edith nincstelenné válik (értsd: egyetlen élő rokona sem marad), majd feleségül megy Thomashoz, ennek folyamodványaként pedig össze is költözik vele és meglehetősen ellenszenves sógornőjével (Jessica Chastain), aki folyton teát akar vele itatni. Ja, és azt említettem, hogy szellemek is vannak ebben a történetben?

Ez utóbbi tény nem tűnik egészen aprócskának, de a történet szempontjából bizony az. Ahogyan Edith is elmondja a történet elején, saját regényére vonatkozólag: „Ez nem egy kísértettörténet, hanem olyan történet, amiben vannak kísértetek.” Ezek szerint Del Toro sem egy klasszikus értelemben vett szellemhistóriát szeretett volna nézői elé tárni, hanem egy olyan történetet, melyben ha nem is kulcsfontosságú, de fontosabb mellékszerepben feltűnik pár kísértet. Ez nem jelenti azt, hogy a horrorfilmek rajongói nem találják meg számításaikat, hiszen a Bíborhegy tele van a zsánert illető ikonográfiával – a képi világ, a set design, az atmoszférikusság mind jelzik, hogy horrorral van dolgunk, ahogyan a rémisztő képekkel és az ún. jump scare-ekkel sem bánt szűkmarkúan a direktor. Ám a csavar most következik: mindez frigybe kel az olyan klasszikus regények szerkezetével és felépítésével, mint a Jane Eyre, Üvöltő szelek, vagy a Daphne du Maurier által jegyzett A Manderley-ház asszonya. De talán egyenesebb, ha beidézzük magát Del Torót is, aki a következőket mondta erről: „Egy viktoriánus romantikus regényben megkapja az ember a nagyszerű szerelmi történetet, ugyanakkor kimondottan ijesztő jeleneteket is. Pont azok kombinációi, melyek egy gyönyörű filmet is létre tudnak hozni.” Mr. Del Toro, abban mindenképpen egyet kell, értsek Önnel, hogy filmje kifogástalan, gyönyörű operatőri munka eredménye. Minden egyes jelenetsor, képkocka, megvilágítás és set design aprólékos munka eredményének látszik, valóságos cukorkának bizonyul a szemnek. Pazarul hozza az elvárt szintet ezen a téren. Akárcsak, ha egy gyönyörű, színes-szagos képeskönyvet lapozgatnánk, ami tele van egy gótikus horrorfilmet illusztrálandó képekkel. Jó nézni. Jó lapozgatni. Jó belemerülni. Stílusos és szimpatikus. Szépek a díszletek, szépek az emberek, a dialógusok a kort idézően hangoznak, a szemet gyönyörködtetően vöröslő vér pedig rég volt ilyen intenzív. Csak épp… Csak épp…

Éppencsak mégis hiányzik valami, ami még alkalmasabbá tette volna a Bíborhegyet arra, hogy egyszeri, utánozhatatlan élményt nyújtson, és örök helyet foglaljon el a félelemre, szorongásra vágyó filmnéző szívében. Del Toro forgatókönyve bár szépen felmondja a műfaj összes fordulatát, külcsínt illetően elegáns, de tartalmában sokszor kimódolt, és nem egyszer parodisztikus hangnemet üt meg, mely mögött rejtező szándék akár akaratlan, akár nem, szemöldökráncoló eredményt szül. Az ódon, lepukkant kastély, mely Edithék otthonául szolgál, gyakran túlzó jelleggel van felöltve olyan tulajdonságokkal, amik riasztólag hatnak, és ezek felsorakoztatása egy idő után komolytalanná teszi az egészet. Ugyanez vonatkozik a Jessica Chastain által alakított sógornő karakterére, aki minden ízében gonosz, minden ízében egy utálatos, pszichotikus nőszemély, akinek karakterisztikáit szintén túlhúzza a direktor, mintha kevesebből nem értette volna meg azt a néző, hogy ellenszenves karakter; még azzal is hangsúlyozni kellett mindezt, hogy ok nélkül csikorgatja a teáskanalat a csésze szélén. Del Toro inkább hagyatkozik a külsőségekre, inkább támaszkodik a külcsínre, míg a tartalom megvalósítását a végletekig egyszerűsíti, ezzel kihagyja az igazi dimenziókat és a mélységet. Hiába szól tehát égető szenvedélyről, vágyakozásról a film, amikor mi, nézők ezt csupán látjuk, de át nem érezzük. Hiába a sok dráma, ha a vastagon felkent esztétikai külsőlegességek mögött cérnavékonyra zsugorodik, és többnyire hatástalanná válik. Az egész túlságosan sablonos és túl modoros ahhoz, hogy érzelmileg tudjon hatni az emberre. Szórakoztatónak szórakoztató, aki rajong a gótikus horrorokért, az minden bizonnyal talál kedvére való momentumokat (ahogy magam is találtam), de főként mulattató pastiche formájában hoz kellemes perceket, semmint a maga teljes jogán érvényesülő horrorfilmként.

Del Toro javára váljon azonban, hogy mindezt a viszonylagos felszínességet és félig kongó zsánerhódolatot egyrészt érezhető és szimpatikus lelkesedéssel, valamint nagyszerű színészekkel töltötte meg. Mia Wasikowska (Vonzások; Halhatatlan szeretők) éppúgy hiteles az eleinte szendeszűz, majd egyre inkább életerőre kapó ifjú hölgy szerepében, ahogyan Tom Hiddleston a csábos és rosszban sántikáló, csábító karakter bőrébe bújva – utóbbi sok hölgynéző szívét meg fogja dobogtatni, annyi biztos. Mellettük a már említett Jessica Chastain karakterét illetően vannak túlkapások, és olykor a parodisztikusság határát súrolja az őrülete, de a maga nemében szórakoztató alakítást nyújt. A Sons of Anarchy-ből és a Tűzgyűrűből ismert Charlie Hunnam pedig szintúgy jó választás volt a talpig becsületes, segítőkész doktor figurájára, aki végül hősnőnk segítségére siet. Épp csak mindenki olyan papírforma és típusfigura, lépéseik kiszámíthatóak, ami magát a cselekményt is azzá teszi. Kevésbé jó színészekkel nem működött volna, de az említett személyeket tényleg jó nézni. Még akkor is, ha dialógusaik kissé avíttak.

Horror lévén természetesen vérben sincs hiány, a jól adagolt erőszakkitörések hatásosak, és jó érzékkel váltanak ki az emberből spontán fintorgást. Del Toro továbbra is érti, miként kell rendeznie a hasonszőrű jeleneteket, akinek bizonyíték kell, annak tudom ajánlani A faun labirintusa vonatkozó képsorait. A finálé is kellően vérbő (és megint csak: szép), és kielégítőnek hat az addigiakat nézve. Talán sovány vigasznak tűnik, de annyira mégsem rossz tehát a helyzet: a Bíborhegy, ha másra nem is, úgy arra mindenképp kiváló, hogy egy ártalmatlan szűk két órát áldozzunk az old-school horror zsánerének oltárán. Amikor épp a történet nem vesz túl izgalmas és meglepő fordulatot, akkor vígan elnézegethetjük a díszletet, és megcsodálhatjuk a fényviszonyokat, meg hogy most épp milyen horrorfilmet nézve készült fel a rendező erre meg erre a snittre. Mert ha maradandó filmélményt nem is nyújt, azért van annyira elegáns, stílusos és csinos, hogy legyen mit benne szeretni, pluszban pedig ilyen jó színészeket mindig örömteli nézni. Épp csak a film hatása múlik el szélsebesen, és híján maradunk igazi, zsigeri élménynek.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.10.25