1099

Borgman

1 perces filmkritika

Alex van Warmerdam nem lehet egy ideges természetű pasas. (Ja, ő egy holland író-rendező-színész.) Szóval elmesélte, a Borgman úgy született, hogy de Sade márki munkássága már régóta foglalkoztatta, ez volt a kiindulópont. Szokásához híven megírta az első pár jelenetet, de halvány fogalma nem volt, mi lesz azután. Nem volt vázlat, koncepció, a dolog jelenetről jelenetre alakult, hogy a végén összeálljon valami. No para.

A néző pedig leül nézni a Borgmant, s az egyik legerősebb kezdés után, amit (mostanában? valaha?) látott, filmkockáról filmkockára jön egyre nagyobb zavarba. Most akkor mit is látunk? Mi a célja a főhősnek? Mi a céljuk a segítőinek? Mit akarnak attól a családtól? Honnan jöttek ők, valami űrlények? Netán a gonosz katonái? Mit ültetnek az emberekbe? És miért végzik mindezt érzelmek (és bármiféle lelkesedés, idegeskedés) nélkül? És a film végén múlt időbe helyezve: most akkor mit is láttunk?

A Borgman igazi fesztiválfilm, annyifelé járt 2013-ban, de nézői szempontból rendkívül megfoghatatlan: fórumok sora nyílt az Interneten a befogadásával, magyarázatával kapcsolatban, ahol a zavar, a düh, a pocskondiázás és a lelkendezés váltják egymást – általánosítható attitűd nélkül. Én sem vagyok ezzel másként. Biztosat nem tudok, nem merek mondani, halkan tapogatózom csupán azzal, hogy a fő téma a család és azon belül a szerepek, a viszonyok; az önkifejezés és a rutin mókuskereke; a szabadság és az anyagi függés; a nyugati jólét és az ezzel járó humán elidegenedés; a házastársi frusztráció és a bizalom hiánya; megmittudomén. Bizonyára mindenki saját tapasztalatai, gondolat- és érzelemvilága, privát emlékei és vágyai alapján próbálja értelmezni – s ekképpen van, aki talál benne fogódzót, van, aki (tudatalatti) frusztrációként éli meg.

Filmtechnikai „rásegítő” eszközként a Borgman egyszerű, modern, hideg perspektívája egyre növekvő feszültségként érvényesül; a visszafogott, hiányzó, vagy „idegen” párbeszédek dinamikát és ritmust törnek; a család kezelhetetlen és kezeletlen fizikai és verbális interakciói szürreális atmoszférát borítanak a cselekményláncolatra – Borgman figurája pedig mindezekre totálisan ráerősít. Warmerdam gátlástalan és kísérletező pszichiáterként játszik a nézővel, egyáltalán nem ad megoldást, s ami annak látszik, az is csupán csapda és csel.

Hát akkor? Mit is kezdjünk a Borgman-nal? Tegyük próbára pszichés, szociális és emocionális emésztőrendszerünket, s a film végignézése után tekintsünk magunkba, majd nézzünk magunk köré. Nincs garancia, hogy látni fogjuk a kutyákat (vagy a hüllőt az ágy alatt – kivágott jelenet); hogy a dada levetkőzik nekünk (szintén kivágva); hogy mond majd bármit is a kertben bemutatott színdarab (Ich bin – Wir sind); hogy megérezzük, ha éjszakai álmunk alatt a mellünkre telepszik a pőre Gonosz; hogy a homokkal tömött játékmaci nyugati dekadenciáját megérti majd a gyerekünk (a legjobb jelenet a filmben!); vagy hogy elhisszük, a jólétnek egyszer meg kell fizetni az árát. De hogy a fürödni vágyó csavargót (családi egyetértésben – ez fontos!) muszáj elhajtanunk bármilyen erőszak árán is, azt biztosra vehetjük!

2013, holland-belga-dán, 113 perc
rendező: Alex van Warmerdam
forgatókönyvíró: Alex van Warmerdam
szereplők: Jan Bijvoet, Hadewych Minis, Alex van Warmerdam,
Jeroen Perceval, Tom Dewispelaere, Eva van de Wijdeven, Sara Hjort Ditlevsen

Szilvási Krisztián

2015.10.23