1406

Legenda

Filmkritika

Valahogy azok a filmek, amelyeknek a címében ott virít az a szó, hogy legenda, sosem sikerülnek igazán maradandóra, legfőképp azért, mert a szó jelentésének is csak a filmesek sulykolása révén, semmint önnön jogán tudnának megfelelni. Ott van Ridley Scott azonos című, kereken 30 éves dark fantasy-je a fiatal Tom Cruise-zal: akadnak emlékezetes momentumok és karakterek (például a felismerhetetlenségig kisminkelt Tim Curry), de ettől még nem a felemás rendezői életmű ékköve.

A Bagger Vance legendája vagy a szintén Will Smith nevével fémjelzett Legenda vagyok minőségi mozik ugyan, de az örökkévalósághoz szükséges plusz hiányzik belőlük, rendre azért, mert szereplőiket vagy magát a cselekményt a készítők túlmisztifikálják. Tom Hardy jutalomjátéka is ebbe a hibába esett, ami hiába egy nagyszerű színész szakmai mennybemenetele, ha közben a film, ami körülveszi, jelentős identitászavarral küzd.

Ez már a főszereplő Kray fivérek kiegyensúlyozatlanságán is érződik. Mondjuk elég már a forgatókönyvíró-rendező Brian Helgeland munkásságára is ránézni: egyazon évben kijönni a Szigorúan bizalmassal, az Összeesküvés-elmélettel és A jövő hírnökével nem éppen egyenletes forgatókönyvírói teljesítményről árulkodik, és minden Titokzatos folyóra, vagy A tűzben edzett férfira jutott egy halom Rémségek cirkusza vagy Robin Hood. Rendezőként pedig szintén a korrekt iparosok sorát gyarapítja olyan mozikkal, mint a Lovagregény, vagy A bűn rendje.

Azonban nemcsak a rendezői kiforratlanság (vagy fogalmazzunk csúnyábban: középszerűség) a Legenda nagy hibája, hanem hogy Helgeland egyértelműen beleszeretett a Kray-tesók figuráiba, csak a rózsaszín felhő közepette pont a film műfajáról feledkezett meg. A Guy Ritchie munkásságát idéző (valóban) laza beszólásokkal tarkított gengszterkomédia egy idő után átmegy Scorsese-féle bűndrámába, hogy aztán egy szerelmi történetbe torkolljon. Ugyanis a két fivér egyáltalán nincs egyensúlyban egymással: míg a higgadtabb, kimértebb Reggie-t egyfajta jófiúként próbálják ábrázolni, addig Ronnie rendkívül szórakoztató pszichopatája egyre inkább egy mellékkarakterré, vagy egyszerű gegforrássá silányul, hogy Reggie szerelmi életének adja át a helyet. És noha Tom Hardy mindkét szerepben fantasztikus, egyértelmű, hogy miért Ronnie-t akarta eljátszani: hálás karakter az övé, annak paranoid skizofréniájával és extravagáns személyiségével, valamint életvitelével együtt. Helgeland azonban olyannyira Reggie-re, és rajta keresztül a két testvér közti különbözőségre koncentrált, hogy ami igazán izgalmas lett volna Kray-ékben, az amerikaiakkal való üzleteléseik (Chazz Palminterit öröm volt látni, még egy röpke szerepben is), zsarolásaik, a rendőrség folyamatos kijátszásait, azok mind sokkal izgalmasabbak, és inkább filmért kiáltanak.

És hiába vannak kéznél olyan tehetséges aktorok, mint Palminteri, vagy a hozzá hasonlóan beugró Paul Bettany, David Thewlis, a most is mérhetetlenül alulhasznált Christopher Eccleston (de geek körökben csak 9-es) vagy a Kingsman Tökije, Taron Egerton, a rendező Hardy-ra koncentrál, csak éppen nem a jobbik felére. Mert Hardy hiába magával ragadó most is, a közte és az egyre teltebb Emily Browning (Lemony Snicket, Sucker Punch) között nem működik az a bizonyos kémia, és kapcsolatuk is teljesen hiteltelen, mert nincs mögöttes tartalom, ami élettel telivé tenné, a színészek pedig csak felmondják a szöveget egy ezerszer látott szerelemhez. Persze Helgeland mentségére szóljon, hogy ezt a történetet hiába írta maga az élet (amin azért így is jócskán finomított), Scorsese, Coppola és társaik annyiszor elmesélték már, hogy egy tehetségesebb filmesnek is nehezére esett volna érdekesen tálalni… vagy nagy valószínűséggel nem erre a kapcsolatra alapozta volna a filmjét.

Mert ennek elviekben egy klasszikus felemelkedés-bukás történetnek kellene lennie. Csakhogy Reggie-éket már mint befutott gengszterek ismerjük meg, az előéletüket szükségtelennek tartotta Helgeland elmagyarázni, így viszont teljesen üres és súlytalan a testvéri kötelék folytonos előhozakodása, ennélfogva a nézőnek magának kell kitöltenie a hiányzó részeket. Viszont a ’60-as évek Londonjának a megidézése, a kis bérlakásokkal, füstös kocsmákkal, a mocskos utcákkal és a kitűnő – de ezerszer hallott – zenékkel így is remekül sikerült, csak kár, hogy ez is – mint Tom Hardy-n kívül mindenki más – a film címével ellentétben a feledés homályába veszik.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu

2015.10.20