1474

Kötéltánc

Filmkritika

1974. augusztus 7-én Philippe Petit, a francia kötéltáncos egy, a World Trade Center ikertornyai közé kifeszített acélkábelen egyensúlyozott. 45 percen át tartott a művelet, felhívva ezzel mind a lent döbbenten ácsorgó jónép és a mindkét tornyon készenlétben álló, ugyanakkor magatehetetlen rendőrség figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a mutatvánnyal mekkora kockázatot vállalt – egyetlen rossz mozdulat, egyetlen pillanat, melyben a koncentráció megbicsaklik, és máris kudarcba fullad a nagy mutatvány.

A vakmerő és egyben lenyűgöző tornamutatvány azon nyomban világhírűvé tette elkövetőjét, így nem is csoda, hogy immáron a második film foglalkozik a témával – az első a 2008-as Ember a magasban című dokumentumfilm volt, melyben a résztvevők beszéltek az esetről, s arról, miként tervezték meg a mutatvány minden egyes lépését, megfelelő precizitással.

Legyen a téma bármennyire világhírű és érdekfeszítő, Robert Zemeckis rendezőnek mégsem sikerült gördülékenyen, egyről a kettőre jutnia a projektet illetően. 2013-ban, az Alfonso Cuaron által jegyzett Gravitáció volt az a darab, amely végül beizzította és sínre állította (vagy, hogy stílszerűek legyünk: kábelre tette) az alkotást. Cuaron filmje ugyanis, hasonlóképp Zemeckis produkciójához, minden előzménytől mentes (esetünkben ugyan életrajzi elemekkel teletűzdelt filmről beszélünk, de ezt leszámítva semmi popkulturális kötődése nincs), mondhatni eredeti történet, amely lehetőséget biztosított a direktornak arra, hogy egyrészt latba vethesse történetmesélő képességét, másrészt pedig, hogy mindezt megfejelje a számítógépes technológia által nyújtott végeláthatatlan posszibilitásokkal.

Nem megfeledkezve a harmadik dimenzióról, amit Zemeckis szintúgy előszeretettel alkalmaz, amikor csak lehetősége nyílik rá, s persze akkor, ha a történet is megkívánja (lásd még: Karácsonyi ének; Polar Expressz). Esetünkben annak a kérdése, hogy kívánja-e Petit világraszóló mutatványa a 3D-t, nem sok töprengést hagy maga után: attól függetlenül, hogy a stúdiók többsége inkább a gigászi ütközeteket prezentáló, hagyományos értelemben vett látványmozik elkészítéséhez használja ezt az eszközt, a Kötéltáncos esetében szinte ordít, hogy kell ez a plusz adalék. Pedig „csak” arról van szó, hogy egy hapsi sétálgat egy kifeszített acélkábelen. És néha leül. Meghajol. Lefekszik.

A nemrégiben bemutatott Everest-hez hasonlóan a Kötéltáncos is olyasvalakit állít középpontba, aki megmagyarázhatatlanul őrült, és képtelen módszert talált arra, hogy az önkifejezés aktusával éljen, és hogy az ÉLETnek magának hódoljon azzal, hogy a lehetetlent kísérti. És neadjisten, a halált. Józan emberi ésszel fel nem fogható, miként vetemedhet egy ember arra, hogy átsétáljon a két ikertorony között, Zemeckis pedig ennek a pszichológiájával nem is foglalkozik olyan sokat – érjük be annyival, hogy Petit egy megszállott figura, aki magát gyermekkora óta arra érzi hivatottnak, hogy kötéltáncával nem mindennapi élményt okozzon az óvatlan átlagembernek. Ha kell, tűzön-vízen keresztül viszi tervét, hanyag eleganciával és franciás pökhendiséggel szembeköpve a hatóságokat és azokat, akik kételkednek nagyszabású tervének kivitelezhetőségében. Ha már egyszer kigondolta, onnantól kezdve nincs visszaút, és különben is, a répa már megfőtt.

Zemeckis hősünk történetét a kezdetektől meséli, egészen a gyermekkortól, amikor is maga a kötéltánc gondolata megfogalmazódott. Bohókás, fekete-fehér képsorokban láthatjuk, amint Petit utcai zsonglőrként mulattatja a népet, majd egy fogorvosi látogatás során belebukkan az akkor még csak készülő ikertornyokról szóló cikkbe. Voila! Az álom megszületett. Mindezek után a Kötéltánc egy heist-film elánjával vág bele a lehetetlennek látszó küldetés végrehajtásába, melyhez a játékidő nagy részében Petit és újdonsült barátnője cinkostársakat keres. Zemeckist a csapat dinamikája kevésbé érdekli, mint az, hogy Petit elszántságát és a terv végrehajtásához szükséges gondos előkészületeket megmutassa. Ugyanígy Zemeckis arra se fordít elég nagy gondot, hogy magukkal a karakterekkel foglalkozzék: szimpatikus statiszták csupán a csapat tagjai Petit mellett, akinek személyiségjegyei szintúgy kimerülnek abban, hogy „tenyérbe mászó, önfejű és makacs” figurával van dolgunk. De hogy a többiek miért tartanak ki mellette? És mégis kik azok, akik kitartanak mellette? Sajnos nem tudjuk meg. Nagyjából felvázolt karaktereket látunk, akik csupán asszisztálni tudnak a nagy művelethez.

A filmben mintegy húsz percen keresztül tartó ominózus kötéltánc-szcéna hathatósan érvel amellett, hogy a 3D-nek igenis van helye mozgóképen: ahogy Petit megindul végrehajtani a nagy mutatványt, szinte mi magunk is érezzük azt a szédítő mélységet, ami alulról tekint ránk. Fészkelődtem megállás nélkül ülőhelyem kényelmében, látva, amint embert próbáló koncentrációval teszi meg azt a néhány lépést a főszereplő. Oda, majd vissza. Majd megint oda. Majd megint vissza. A látvány pedig tényleg magával ragadó, átadja azt, amit ilyenkor át kell adni, nem érezzük felesleges erőfitogtatásnak a 3D használatát. Az, hogy az azt megelőző 100 perc (körülbelül) színtiszta ürügy lehet csupán, hogy Zemeckis elkészíthesse ezt a jelenetet, mintegy demonstrálva, hogy mire képes a technológia…

Nos, joggal fordulhat meg a fejünkben. Egy ilyen, az emberi kitartásról és makacs eltökéltségről szóló história egyes rendezők kezei között akár egy erősebb drámájú alkotássá is válhatott volna. Ehelyett be kell érnünk a soványka drámával, erőtlen dialógusokkal, amikért kárpótlásul jól fejbe kólint a látványvilág. Hogy úgy mondjam, jártunk már rosszabbul is. Így válik a Kötéltánc drámából szimpla attrakció-mozivá, ami miatt csak azért nem panaszkodok jobban, mert ez a része valóban zsigeri élményt nyújt a befogadónak, és a látvány tényleg szédítő. Talán még azok is kényelmetlenül érezhetik magukat, akik olyannyira nem küzdenek a tériszonnyal, mint e sorok írója. Ezt is elég nagy truváj elérni, és ezért is okozhat kellemes moziélményt a film. Más kérdés, hogy majd otthon, a négy fal között, házimozin már meglehetős sokat fog veszíteni a varázsából. És ami marad, az nem lesz túl sok.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.10.17