1752

Mentőexpedíció

Filmkritika

A manapság oly divatos képregény-adaptációk mellett a regények is aranykorukat élik. Így biztosra vehető, hogy amelyik elbeszélés futótűzként terjed a sikerlisták rangsorában, az rövid időn belül életre kel a szélesvásznon is. Andy Weir bemutatkozó regénye, A marsi pontosan ebbe a kategóriába tartozik, ráadásul mindez egy meseszerű álomként történt meg vele: először magánkiadásban jelentette meg regényét – konkrétan aprópénzért –, de hamarosan az elektronikus könyvek élvonalára került.

Ezt követően már a neves kiadók is felkeresték a szerzőt, és innentől kezdve nem volt megállás a bestseller cím kiérdemeléséig. A sci-fi regényének sikere leginkább abban rejlett, hogy sikerült a műfajba egy kis újszerűséget vinnie azáltal, hogy a cselekményt a tudományra élezte ki, nem pedig a fantasztikumra. Minden egyes okfejtése és elmélete működhet Watney-nak a Marson. Ridley Scott pedig ezt igyekezett kihasználni az immár Mentőexpedíció cím alatt futó (a magyar filmforgalmazók vagy díjat osztanak ki egymás között a borzalmas címfordítások kategóriában, vagy egyszerűen imádják idegesíteni a rajongókat) késő nyári blockbusterében. Mert Scott, Tim Burton-höz hasonlóan az utóbbi években nem remekel, de ezúttal ha a korszakalkotó és egyedi jelzőkkel nem is fogják illetni alkotását, jó látni, hogy még mindig képes csukott szemmel is egy pörgős, frissen ható munkával gazdagítani a saját palettáját.

A történet szerint egy váratlanul érkező erős homokvihar miatt a Marson tevékenykedő Ares 3 expedíció tagjait evakuálni kell a zord bolygóról. A hirtelen menekülésben Mark Watneyt (Matt Damon) baleset éri, társai azt feltételezik, hogy meghalt, így hátrahagyják őt. De csodával határos módon a botanikus végzettségű űrhajós él és virul. Watney számára összesen pár hónapnyi élelem maradt, a kommunikációs eszközök meghibásodtak, és ha mindez nem lenne elég, 4 év, mire az expedíció második hulláma megérkezik, ráadásul az is a bolygó túlsó felére, röpke 3200 km-re a bázistól. De egy igazi amerikai hős nem esik pánikba, és minden tudását latba vetve igyekszik valahogy kihúzni addig. Szerencsére a NASA is tudomást szerez a hátrahagyott asztronautáról, és minden követ megmozgatva egy világraszóló összefogás keretén belül igyekeznek segíteni 255 millió kilométerről.

Mert hogy a Mentőexpedíció tulajdonképpen a kollektív összefogás erejéről szól, arról, hogy ha egy embertársunk hatalmas bajba keveredik, akkor ellentéteket félretéve mindenki igyekszik segíteni neki. Ez ad erőt Watney-nak is, ugyanis a kitartása mindvégig abból fakad, hogy ha messze is a segítség, de biztosan számíthat rá, és nincs egyedül. Persze hogy nincs, főleg Scott univerzumában, ahol a NASA olyan döntéseket hozhat, melyekkel veszélyezteti másik 5 ember életét, ahol a Kínaiak szolidaritásból átadják a titkos rakéta-technológiájukat, és ahol egy ifjú mérnök csak úgy betrappolhat a vezetőséghez, hogy aztán két tollal egy pillanat alatt meggyőzze őket az elméletéről. Ez a drámaiság kedvéért alárendelt leegyszerűsített és tökéletes világ egy idő után hiteltelenné teszi a nagy összefogást, a valósághűség pedig meginog. Pedig Drew Goddard (Cloverfield, Ház az erdő mélyén) forgatókönyvíró kiváló munkát végzett. Úgy sikerült megtartania a bonyolult tudományos eszmefuttatások egy részét, hogy azok egy percre sem válnak unalmassá. Külön öröm volt látni, hogy a nézőt nem nézték hülyének, mint ahogy azt Christopher Nolan tette a Csillagok között című alkotásában, ahol minden második jelenetben kikacsintottak a nézőre, hogy gyermeki módon elmagyarázzák az elméleteket. Na meg persze néhány mellékszáltól is megszabadult, így sikerült pörgősebbé és dinamikusabbá tennie a cselekményt, és ritmusosan váltogatni a különböző szálakat.

Mint a regény esetében, a filmes változatban sem az áll a középpontban, hogy Watney milyen lelki folyamatokon és megpróbáltatásokon megy keresztül. Néhol bár halványan megnyilvánulnak a nehézségek a szemében, de egy jelenettel később már újból trágár szavak közepette viccelődik saját helyzetén. Egyszerűen súlytalanul lebegnek a leküzdendő akadályok Watney előtt, aki marsi Crusoe-MacGyver módjára bármit képes megoldani 1 perc alatt kifogyhatatlan ragasztószalagjával és fóliájával. Nem hiszem el neki, hogy minden egyes mozdulata a halálos bolygón az utolsó lehet. De még mindig lehetne a Mentőexpedíció az év látványfilmje, főleg hogy Ridley Scott-nál senki sem ismeri jobban a világűrben rejlő lehetőségeket. Mégis az a fajta monumentalitás és egyediség, amely a Prometheusban még tetten érhető volt, ezúttal elmarad, a háromdimenziós vetítésért pedig teljesen fölösleges pénzt kiadni, ugyanis semmit nem ad hozzá az élményhez, sőt csak elvesz belőle.

De Scott azért tudja, mi kell a népnek, és azt is tudja, hogy mivel fedheti el a hibákat, így a szereplőgárdát csupa nagy nevekből válogatta össze. Akinek egyetlen mondata is van a több, mint két órás játékidő során, azt biztosan felismerjük egy másik filmből. Ez azért volt okos húzás a rendezőtől, mert így anélkül ruházta fel személyiségekkel a karaktereket, hogy huzamosabb játékidőt szentelt volna nekik. De a Mars nagy sztárja kétségkívül Matt Damon, aki remekül alakítja az átlagemberből hőssé avanzsáló amerikai példaképet, és ezt alaposan meg is hálálja. Aki viszont teljesen elüt a gárdától, az Kate Mara, alias Miss Fantastic. Mintha A fantasztikus négyes forgatása közben átugrott volna a Mentőexpedícióhoz. Ugyanazt a fülhallgatós, csöndes, fapofával számítógépet nyomkodó fiatal lányt játssza, és ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni.

Összességében Ridley Scott hozta a tőle megszokott minőséget, amely bár néhol fölülmúlja a regényt, köszönhetően a kiváló forgatókönyvnek és a remek színészek felvonultatásának, azért ennél jóval többre is képes lett volna. Tisztelgés az űrkutatók kemény munkája előtt, és egy szórakoztató mese a hősről, aki megtanítja számunkra, hogy csakis egymásra támaszkodva haladhatunk előre.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu

2015.10.11