1401

Suite Française

Filmkritika

A Suite Française a II. világháború idején játszódik, ám ez kevésbé fontos: Saul Dibb (A hercegnő) filmje a konkrét történelmi események helyett inkább a háború mint olyan, kicsiny közösségre gyakorolt hatását vizsgálja. Vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor egy fiatal özvegy és egy náci tiszt csendes, ki nem mondott fájdalmakkal és fojtott szenvedéllyel telített kapcsolatát veszi górcső alá. Az említett kicsiny közösség pedig már csak hab a tortán.

Özvegyünk, Lucille Angellier (Michelle Williams) egy háztartásban él „kedves” anyósával (Kristin Scott Thomas). Nem békében, ám nem is folytonos hadakozásban, helyzetük annál rosszabb: egymáshoz alig szólnak egy-egy szót, az a kis kapocs, ami valaha lehetett közöttük, már rég gyengülni és elhalni látszik. Csendes magányban élnek egymás mellett, miközben Lucille igyekszik kompenzálni anyósának szigorú természetét az albérlőkkel szemben, és jó szomszédi viszonyt kialakítani a környékükön lakó emberekkel. Ezt a néma és kellemetlennek tetsző életvitelt úgy, ahogy van, felrúgja a házukba ideiglenesen beköltöző Bruno von Falk (Thomas Schoenaerts), aki náci lévén alapvetően nem szívesen látott vendég.

Az anyós a lehető legnagyobb távolságot tartja Brunótól, és ugyanezt elvárja Lucille-tól is, hiszen mindkettejüknek nyomós érvük lenne arra, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiba kívánják a tisztet – Lucille férje mindeközben valahol a hadszíntéren harcol a nácik ellen, és ki tudja, hogy milyen állapotban van. Olybá tűnik azonban, hogy az anya érzelmei jobban befolyásolják barátkozási kényszerét, míg Lucille kvázi elzárva a külvilágtól, sokkalta inkább hiányt szenved, amit csak egy gondoskodó és kedves férfi tud betölteni. A kapcsolat persze tiltott, főként az anyós által, aki szerint a lánynak inkább szüntelenül a férjurára kellene gondolnia, és gyászolnia távollétét, mintsem egy másik férfival (pláne egy némettel) szóba állni.

Saul Dibb javára legyen mondva, hogy hangozzék bármennyire is melodrámába illően a fent felvázolt premissza, az eszközök mindvégig dicséretes visszafogottságról tesznek tanúbizonyságot: a csend az, ami a Suite Française egyik legnagyobb érdeme és egyik legnagyobb fegyvere. A kimondatlan szavak és a tekintetek (legyenek azok nyíltan sóvárgók, vagy fojtottan sóvárgók) azok, melyek a leginkább beszédesek. Michelle Williams, ahogy öltözködik és szépítkezik, ahogy hallgatja Bruno zongoraszólamait, ahogy lassanként eluralkodik rajta a vágy. Kevésbé a szerelemről van szó, inkább arról, hogy egy elhagyatott, magányos nő társaságra lel és ölelő kezekre. A sors fintora csupán, hogy kettejük között érdemi kapcsolatról szó sem lehet, hiszen az mindkettejük jó hírébe kerülne, akarják bármennyire is egymás ölelését. Lucille könnyedén elvesztheti nem csupán anyósának amúgy sem túl nagy tiszteletét, de az emberek szemében is olyanná válhat, akivé a legkevésbé akar: egy könnyűvérű cafkává, aki egy ágyba bújik az ellenséggel. Bruno pedig saját tiszti állását veszélyezteti.

Tulajdonképpen a filmből nyugodt szívvel elhagyhatjuk az egyéb szálakat, amelyek a szomszédságra vonatkoznak, és amelyek egyikében Margot Robbie (Focus: A látszat csal) is tündököl. Nem teljesen feleslegesek abból a szempontból, hogy a film arról is igyekszik szólni, hogy egy kis közösségre milyen hatással van a háború és a nácik közvetlen közelsége, de kétségkívül a Michelle Williams – Thomas Schoenaerts páros kálváriája és néma évődése az, ami igazán dominánsra és hatásosra sikeredett. Dibb óvatosan kezeli ezt a kapcsolatot, és sosem esik át a ló túlsó oldalára, mindvégig éreztetve vannak a nézővel a háttérben zajló események és azoknak a lehetséges következményei. Néha túloz csak a konstans felbukkanó narrációval, mely abszolút feleslegesnek és sokszor zavarónak hat. Hiszen amit a néző megért a képekből, a tekintetekből, az el-elejtett szavakból és dialógusokból, azt nem kell hatszorosan aláhúzni és kiemelni.

Williams a tőle megszokott finom megjelenésével egyszerre törékeny és határozott nőként kelti életre Lucille-t. Pályája során sok más hasonló vonásokkal jellemezhető karaktert alakított – elég, ha a pár éve bemutatásra került, Sarah Polley által rendezett Take This Waltz-ra gondolni, vagy épp az Egy hét Marilynnel című kvázi biopic-re. Játéka azonban sose unalmas (most se), egyetlen pillantásával többet mond, mint mások egy egész monológgal. Partnere, Schoenarts is hasonlómód minimalista alakítást nyújt: rendezője nem beszélteti őt túl, és bár néhány vonása visszásnak és elcsépeltnek hathat (lásd: a náci, aki nem akar bántani senkit, ráadásul még zongorázik is), ez a visszafogottság előnyére válik, és végül meggyőzőleg hat a vásznon való jelenléte. És hogy Kristin Scott Thomas-ról se feledkezzünk meg: a Csak Isten bocsáthat meg után újra egy utálatos nőszemélybe lehelt életet, ismételten nagy sikerrel.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.09.15