1365

A 42-es – 42

1 perces filmkritika

„Talán egyszer mind 42-esek leszünk, és nem lesznek különbségek.” A film legszebb mondata, ahogyan fehér játékostársa a rasszista közönséggel körbevett baseball-pálya közepén, átölelvén a fekete Jackie Robinson-t, tanúbizonyságot tesz arról, hogy igenis változhatnak a dolgok. Köszönöm – mondja Jackie-nek, a néző pedig magában motyog hálát, hogy 1947 már jó messze esik mögöttünk.

A korlátlan különbségek hazájában a második világháború utáni korszak még jócskán megkülönböztette egymástól az embert a színes bőrűtől, mai szemmel nézve durván vérlázító a pályaudvari mosdó ajtaján hófehérrel virító felirat: White Only. De szerencsére mindig akad valaki (közvetve vagy közvetetten), aki példát statuál, és egyben reményt ad, hogy fajunk ostobasága ellenére is tanulékony szörnyeteg. A 42-es így lesz egyszerre csodálatos karrier-tabló és szegregációellenes kiáltvány – előbbi azonban túl jólborotvált, utóbbi pedig rendkívül idealisztikus.

A Brian Helgeland írta-rendezte mozi egy megtörtént mesét mutat be, de ránctalan végigvezetése sajnos remekül jelzi a szkriptor-direktor idegen pályán történő labdázgatását. Helgeland kaland-, krimi- és thriller-földjéről érkezett a világ talán legösszetettebb – és legnagyobb taktikai variációs lehetőségeket magában rejlő – játékán keresztül bemutatni egy ma már takargatnivaló érát, csakhogy sajnos nem volt teljesen tisztában a drámai közeg mechanizmusával. A 42-es szép mese, viszont élményt adó hitelességét nagymértékben rontja a mélységek és magasságok hiánya, a dinamika helyetti egysíkú rezgésamplitudó, a csontig hatoló dialógusok teljes kerülése, valamint a kevéssé karcoló élek tompasága.

A kedves és szeretetért kalapozó megközelítés langyos zuhannyá szelídíti a nézőben a maradandónak szánt témát, s bár Jackie Robinson, az első A-ligás színes bőrű játékos (aki az egyetlen olyan számozású mezt viselte pályafutása alatt, amelyet örökre visszavonultattak) történetében sokkal több spiritusz rejlett, mint amit a celluloidszalag kihozott magából. A felsorolt billegéseken túl a karakterek attitűdjei sem voltak egyensúlyban: a jó, tisztességes, humánus oldal nem kapott magával szemben kontúros ellentérfelet. A korrektül teljesítő Harrison Ford figurája, a valódi katalizátor indokolatlanul tűnik erőművésznek a sekélyesben, míg a filmbeli természetével ellentétben sokszor az ártatlanság bájával operáló Chadwick Boseman Jackie Robinson-ja nálam nem kavart állóvizet, hiszen a látszat ellenére igenis kevés szembeszelet kapott. Így A 42-es valóban csak szép, de feledhető mese lehet (hiába a meglepően magas IMDB-átlag) – mind maga a legendás baseball-játékos, mind pedig a téma kolorisztikusabb játékteret érdemelt volna. Így viszont a fű csak szimplán zöld, az ég pedig csupán dísztelenül kék a gyémántalakú pályán, ahol jócskán hiányoztak a tisztességes csavartlabdák.

2013, amerikai, 128 perc
rendező: Brian Helgeland
forgatókönyvíró: Brian Helgeland
szereplők: Chadwick Boseman, Nicole Beharie, Harrison Ford,
Christopher Meloni, Ryan Merriman, Hamish Linklater, Lucas Black

Szilvási Krisztián

2015.09.11